Van az Amadeus filmváltozatának elején az a jelenet, hogy Salieri üldögél a bolondok házában, jön hozzá a gyóntató atya, és ő próbálja elmesélni neki, hogy ki volt. Mutat neki néhány diadalmas áriát az operáiból, a pap csak a fejét rázza, nem ismeri. Ne haragudjon, nem valami muzikális lélek. Akkor eljátszik neki végre egy ismerős dallamot, a Kis éji zene kezdetét, és a nem muzikális pap énekelni kezdi, nahát, nem is tudtam, hogy ezt ön írta. Nem én írtam. Hanem ő. Mozart. 

Persze, tudom, hogy ez csak egy bulvár darab, annak persze nagyon jó, de nem innét kell megszereznünk a zenei világképünk alapjait. Azt is tudom, hogy ha egy dallam népszerűsége és közismertsége volna a legfontosabb szempont, akkor a legnagyobb magyar komponista az, aki a MÁV szignált írta (Székely Tamás), ugyanez a cím világviszonylatban pedig a Nokia csengőhangért jár, Francisco Tárregának. De azért az valami, hogy Presser Gábor kiül vagy beül a zongora mögé, csak egészen picit játszik, még hanggal sem segít rá, és a teljes Kongresszusi Központ kezdi énekelni, dünnyögni, orra alatt brummogni, hogy ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad. 

Nincs rá magyarázat, nyilván kell a szöveg is hozzá, valami ismerős érzés, de azért ez nem  Arany János. És érzi az ember, hogy ebből lehetne valami nagy, össznemzeti megmozdulást kerekíteni, szombat délben Magyarország összes vasúti megállójában, megállóhelyén, pályaudvarán és bakterházánál egyszerre kezdenének el vonatozni és énekelni. Ha valamiben, hát ebben egységes lehetne az ország, miénk a közkincs. 1977-ben volt új a dal, akkor volt sláger, minden ok megvolna rá, hogy azóta elfelejtsük, hogy jöjjenek új generációk, akik nem is hallották soha. Jönnek is, de éneklik.