Új kört futottam a Katona Háztűznézőjével, hátha rájövök, mi tetszik benne annyira. Talán az, ami másokat idegesít, hogy olyan klasszikus. Az a "mihez kezdjek vele" színház. Mintha az Antigonét játszanák, tananyag vagy majdnem az, és ez valószínűleg zavarja a legtöbb nézőt, nem tud eleven lenni az élmény. Lehetséges. Ámbár tényleg érdekes, ráismeréses pillanat látni a meghajláskor a fehér ruhás Agafja Tyihonovnát és a mellényes ruhájú Iván Kuzmicsot. Mégiscsak valami esküvői csoportkép ez is. Épp úgy összetartoznak, mint az olasz-angol történetek nagy szerelmesei, Othello és Desdemona vagy Romeo és Júlia, holott a történetük arról szól, ami nem történt meg. Ettől a meg nem történéstől viszont éppenséggel mainak kellene érezni a komédiát, élőnek és frissnek.
Közben meg arra gondoltam, nem ez tetszik az egészben, hanem hogy olyan egyszerűnek érzi tőle az ember a színházi élményt. Mintha tényleg nem volna más feladata a színészeknek, mint lenni, ülni, állni a megfelelő helyen, és néha felnyögni, a megfelelő pillanatban. Sztyepán! - kiabál Ivan Kuzmics, Elek Ferenc meg visszanyög valamit, hogy: na. Olyan sima ügynek tűnik az egész. Ők előadják, mi megnézzük, ráismerünk a barátainkra, ettől csak még jobban nevetgélünk, ráismerünk magunkra, és ettől meg nem nevetünk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.