Biztosan mindenki ismeri az érzést, belakott, nagyon belakott, úgy érzi, már egy morzsa sem menne le a torkán, és akkor hozzák az édességet. És gond nélkül lecsúszik még egy tányér somlói galuska, vagy akármi, mintha az egy másik gyomorba menne. 

Valami hasonlót érzek most, amikor Kerényi Miklós Gábor az atv-nek adott interjújában arról beszélt, szokásos lendületével és teljes komolysággal, egyetlen huncut szemvillanással nem jelezve, hogy ez most valami poén volna, hogy a piros pacsi számára szellemi sport. Aha. Ha majd lesz Budapesten olimpia, remélhetőleg őt indítják ebben a számban. De még ez sem elég, ugyanezzel a komolysággal és szemvillanásmentességgel arról is beszél, hogy egy fiatal színész logopédiai problémáinak lehetséges legkézenfekvőbb megoldása, ha a színészt a színigazgató behívatja az irodájába, magukra zárja az ajtót, aztán a színészt az igazgató a térdére fekteti, ceruzát nyom a szájába, és arra készteti, hogy azt mondja: drrrrrrrrrrrrrrrr, vagy mifene. Láss csodát, mindjárt pörgősebbek lettek a fiatalember r betűi. 

Nem az a probléma, hogy ezekkel a gondolataival Kerényi Miklós Gábor hülyére veszi a nézőket, mert annyi baj legyen. De önmagát veszi hülyére, akár elhiszi, amit mond, akár nem. Ugyanakkor, kénytelen vagyok hangsúlyozni, hogy ennek az embernek a rendezői munkássága, most már látom, életre szóló, életet és bizonyos művekhez való viszonyulást meghatározó súlyú és jelentőségű volt. Van. Most, mondjuk, nem úgy néz ki, hogy lesz is, bár ki tudja. 

Nem tudok más következtetést levonni mindebből, mint hogy a rendezés vagy legalábbis a zenés művek rendezése egyszerűen nem szellemi munka. Az agynak nem azt a területét használja a rendező, mint amelyikkel gondolkodik. Az is csoda, hogy ennyi ostobaság és ennyi bölcsesség elfér ugyanabban a fejben. De ugyanazon az agyterületen biztosan nem lehetnek.