Mindörökké Gruberova

Egyre inkább úgy járunk Edita Gruberova fellépéseire, mint akit még látnunk kell "ebben az életben", nem tudom, a másik élettel optimistábbak vagyunk-e, vagy épp ellenkezőleg. Szóval: látnunk kell, amíg lehet, mert épp akkora csoda, mint a háromtenor, szerencsénk van, hogy jókor vagyunk, jó helyen. Gruberova azonban nem hatódik meg tőlünk, úgy értem, nem tekint magára két lábon járó legendaként. Énekel, mint a kismadár, öregecske kismadaracska, lehet hallani a hangján, hogy nem ma kezdte. Azt nem lehet hallani, hogy mikor, de már abban a korban van, amikor lehet erről beszélni, holnapután van a hetvenegyedik születésnapja. És idén már másodszor volt Pesten. 

Mégis jókor vagyunk, és jó helyen. 

Nem kell szépíteni semmit, volt, amikor meginogtam most is, az O mio babbino caro nem olyan könnyű eset, éppen azért, mert túl könnyű, legalábbis az ő szintjén, mert nem kell hozzá más, csak egyszerűség és fiatalság, és ha ezt játszani kell, akkor jaj. De ami előtte volt, ami utána jött, az minden, amit emberi hanggal el lehet érni. Egyrészt folyamatos hitetlenkedés, hogy ez van, ezek az egészen-egészen halk, mégis mindenhol hallható pillanatok, aztán rögtön a bő torok, leszakad a csillár, mondanám, de a Müpában nincs csillár, csak hangvető, azzal meg nem viccelünk. De rögtön egymás közelében a különböző stílusok, Elektra áriája az Idomeneóból, az Éjkirálynő előképe, lendület és bosszú, a kifejezés szolgálatába állított virtuozitás. Aztán, már az est végén Az alvajáró, amire nehéz mást mondani, mint hogy ilyen nincs, ezt így nem lehet, vagy más nem tudja, és közben játszik is, van az egészben valami felemelt ujjas, tanárnénis oktatás, mégis súlya van az egésznek, szerepsúlya, érzelmi szélsőségei. És Adél A denevérből, persze, hogy elfújja, mint a tollpihét, de egyet riszál a végén, tesz egy komikus gesztust, és él, és igazi, és nem azt gondoljuk, mennyi minden van mögötte és mögöttünk, hanem hogy évek, ti még jövendő évek.