Az éjjel hazafelé mentem. Bársony nesz éppenséggel nem ingott, lelkem sem volt vad, álmos dzsungel, de azért háltak az utcán. Az semmi. Ébren is voltak. Két fiatalember, akik mintha azt játszották volna, hogy nagyon részegek, de iszonyatosan túljátszották a szerepet. Ez egyik úgy csuklott, hogy megrezzentek tőle a kirakatok, a másik úgy gajdolt, hogy értelmetlen félmondatok kopogtattak a Szomory Dezső téri házak ablakán. Bőlvagyok, ordította, és pisilt. Nem szemérmesen a falnak vagy pláne kapualjba húzódva, hanem csak úgy, a járda közepén. 

Na jó, ez tényleg nem hiteles, még ha a hitelesség kedvéért a sálját is beleejtette a saját és a társa összecsorgó vizeletébe. Bőlvagyok, kiabálta, aztán valamivel később hozzátette, hogy Jééég. Szóval a dallam nem volt felismerhető, de a szövegből azért be lehetett azonosítani, a Jégszív című számot ordibálta, Demjén Ferenc szerzeményét, és nem tudok más tanulságot levonni, mint hogy úgy látszik, ez a dalok sorsa: a slágerlistán kezdik, aztán könnyes szemű fiatalok dúdolják. A fiatalok felnőnek, és a dallal emlékeznek arra, milyen volt könnyes szemű fiatalnak lenni, és valahogy ez a vége, ez az ordiba a téren, vizeletben. 

Szóval: nem érdemes túl könnyű, túlságosan megjegyezhető slágert írni, mert rossz vége lesz, bokáig a vizeletben. Arra viszont nem emlékszem, hogy valaha bárki is a nyílt utcán az Őrülési jelenetet énekelte volna részegen a Lammermoori Luciából.