Valami régi nóta

Tudom, hogy nem érdemes, nem is volna szép dolog lábat törölni a Valami Amerika 3-ban, olyan, amilyen, nyilván a színészek elgondolkodtak már azon, hogy hol is ment félre a pályájuk, miért is kerültek ide. Ha valamit nem értek a sok üres poén között és nézőtéri csendben, az az, hogy vajon miért nm árt Csuja Imrének még ez sem, mitől van az, hogy ő még ebben a bolondokházában is valahogy normálisnak látszik, úgy értem, normális színésznek, aki nem kérdez és nem problémázik, eljátssza, vonatra száll, hazamegy. 

Ha valamit nem értek, akkor az az, hogy miként is kerültünk ide vissza. Volt a magyar filmgyártásnak ilyen korszaka, amikor készültek a művészfilmek és a közönségfilmek, és mintha ezt két külön világban hozták volna össze, más eszmék, elmélet és célok szerint. Néha a kettő találkozott, mondjuk a Jókai-adaptációknál vagy az Egri csillagoknál, ahol mégis olyanokat kellett mondani, hogy: A haza nem eladó. Talán vannak még, akiket nyomaszt Dobó esküje. 

Mindegy. De már megint ott tartunk, hogy készítenek filmeket a fesztiválokra és a díjakért, már úgy értem, nem az alkotó készíti ezeket a díjakért, hanem ez a hivatalos indok. Nagyon örül az ember Enyedi Ildikó sikereinek és reaktiválásnak, bár akárhányszor nézem meg a Testről és lélekrőlt, nekem azért nem tetszik, és nagy mázlinak tartom, hogy a nagy díjeső végül mégsem Morcsányi Gézára esett, mert nem tudom, azzal hogy lehetne elszámolni. Közben meg elkészül a Valami 3, amelybe annyi szellem szorult, hogy ha harminc másodperces reklámfilm volna, a megrendelő idegesen tiltakozna: ennél azért több kell. Mi meg nézzük, mert nekünk csinálták, mert valamit nézni kell, mert hátha most sikerül. Tudjuk, hogy nem, de meglepő módon az egész mégis rosszabb, mint a híre. 

Mondjuk ez is valami.