Mondjak valami iszonyatosat? A fogaim puhák. 

Nem tudom, miért épp ez jutott elsőként az eszembe, amikor a helyzet épp elég iszonyatos, nem is kell mást mondani, csak hogy meghalt Tahi Tóth László. De talán jól van így, arra szerződött, hogy másokat szórakoztasson, időnként kifejezetten arra, hogy megnevettet, és ez vicces. Vicces volt. Az ő hangján mondta Robert Redford a Mezítláb a parkban című filmben, vagy inkább az ő hangja mellé tették Redford arcát, nem a hangi, hanem a fizikai  hasonlóság alapján. 

Nem lett belőle magyar Redford, inkább játszotta sokáig a világban kevergő értelmiségit, leginkább a filmeken, még az Egri csillagokban is ő volt az egyetlen értelmiségi, Tinódi Lantos Sebestyén. És a Szerelmes biciklistákban a szabad magyar ifjú, aki lekarikázik a Balatonra. És ez , és az, de mintha soha nem lett volna igazán kitalálva, mi is. Amikor elfogyott a türelme, komikusnak állt, és sikeres is volt a gegjeivel, a savanyú arcokkal, pukkanó poénokkal. 

Amikor utoljára a Vígben láttam, Dvornicsek Jánost alakította a Játék a kastélyban előadásában, neki sorolja föl hosszan-hosszan Turai, hogy mit kér reggelire. (Ez a poén köszön most vissza a Fantomszál című filmben.) Érzékeny szívű lakájt játszott, miközben úgy nézett ki, mint egy megöregedett Árgyélus királyfi. Az volt az érzésem, nem érzi jól magát ebben a bőrben. Mintha nem foglalta volna el a trónt, hanem viccesen melléült, hadd nevessünk, aztán egyszer csak nem volt ott a trón.

Azt azért biztosan tudta, mennyien szeretik. Nem a szerepeit, nem a színészt, őt magát, a jelenséget az utcán vagy színpadon, aki véletlenül éppen színész. Egy régi vetélkedőben összeeresztették a civileket és a művészeket, és akkor kérdezte a műsorvezető viccelődve, hogy jaj, annyi itt a név, hát hogyan szólíthatunk. Tóth vagy Tahi? Laci, vágta rá. Így is szólította a játékos, Laci művész úrnak.   

Egyszer találkoztam vele, tévéstúdióban ücsörögtünk, felvételre vártunk. Nem volna túlságosan érdekes, csak épp az agyról kérdeztem, hogy szerinte is akármeddig terhelhető, vagy érzi azt, amit az idősebb színészek, hogy több szöveg már egyszerűen nem megy bele, mert annyi van benne a régi időkből, betelt a tárhely. Azt mondta, nem telik be, mindig marad kapacitás. 

 Mindig.