Caravaggio hangja

Van egy logikai kérdés az emberben, hogy ha a holland komponistáról, Wassenaerről azt mondják a kortársak és a mai értők, hogy "majdnem olyan jó, mint Corelli", akkor vajon miért nem Corellit játszik a Fesztiválzenekar barokk felállása? Mert azt azért nem mondhatnám, hogy Corelliben annyira jó vagyok, hogy nekem már nem lehet a horizontomat tágítani. 

Végül, persze, mindegy, hiszen ha van Handel is a műsoron, ő úgyis tarol, és legfeljebb azon lehet vitatkozni, vajon ennyivel jobb-e a kortársaknál, vagy ennyire képes hozzánk szólni. Most is tarolna, csak azt nem érti az ember, hogy már szól a Silete venti kezdetű kantáta, és sehol nincs a szólista. De még valami kottatartó sincs kitéve, mindjárt jön a fejreállás. 

Aztán nem jön, az énekesnő jön, Sophie Junker, felfokozott állapotban, és különböző pózokba vágja magát, miközben énekel szelekről, virágokról és pálmaágakról. Barokk gesztusokkal dolgozik, feltételezem, hogy mindezt kikutatták az értők, jelen esetben Sigrid T'Hooft, és nem csak festményekről meg metszetekről veszi a figurákat, de a hatás szempontjából majdnem mindegy, egy kvázi-őrült nőt szorít formákba a gesztusok sora, amelyeket mi is könnyedén le tudunk olvasni vagy meg tudunk fejteni, most virágot szed, most koszorú van a fején, most rázza a két kezét. 

És énekel. Nagyon szép hangon, határozottan, pontosan, jó ízléssel, mégis bátran díszítve. 

Mikor visszatér a szünet után, és a Julius Caesarból ad elő két áriát, már nincs ez a döbbenetes hatása, talán hiányzik az is, hogy jelezze, nem igazi tébolyodott, csak korhű, de ebben sem  vagyok biztos. Az egész estet így is uralja az emberi hang, Kleopátra biztat, hogy meg lehet őt ölni, de akkor kísérteni fog. Csak az húzzon ujjat vele, aki ezt is kibírja.