Azért egy ceterum censeót kénytelen vagyok mondani: aki teheti, menjen el holnap Falstaffot nézni a Müpába, mert valami olyasmit láthat és hallhat, ami a világon nincsen. Sehol, legalábbis egyelőre sehol, mert valamikor lesz belőle Vicenzában operafesztivál, de holnap csak itt, és az mégiscsak közelebb van. Jegy mintha még volna. 

Egyébként végre Borsa Miklósról szeretnék mondani valamit, csak hát nem tudok sokat róla. A neve is operai, a Rigolettóban hívnak így egy mellékszereplőt, mármint hogy Borsa, nem hogy Miklós, mert az meg a Hoffmann meséiben szerepel. Elhunyt február közepén, előtte negyvenkét éven át volt jelenség a színházban, a ház főmérnöke, hivatalosabban a műszaki igazgatója, ő felelt a gépekért. Ennyi idő alatt nyilván voltak rossz estéi, de alapvetően nem múlt rajta semmi, ami azért jó érzés lehetett. 

Mindig akartam tőle kérdezni valamit, mert egy régi Balczó-könyvben (Dávid Sándor a szerző) volt egy fénykép az egészen fiatal Balczóról, aki, meglepő módon a dobogó második fokán állt, és a képaláírás szerint legfelül Borsa Miklós viselte az érmet. Hogy az ő volt? Az Operában dolgozik valaki, aki legyőzte Balczót? A kép alapján nem lehetett száz százalékos biztonsággal megmondani, de minta tényleg. Meg olyan sportos is volt a megjelenése, karcsú, izmos, rövid hajjal. 

Nem kérdeztem meg, de egy reggel fölbicikliztem a Normafához, lógó nyelv, oxigénhiány, dehidratáció, és az erdőben valaki épp befejezte a futását, levezetett, nyújtott, törzsfordított. Attól kezdve egyértelmű volt. Most, hogy beírtam a nevét a keresőbe, az első, ami följött, az öttusaszövetség köszöntője nyolcvanadik születésnapján. Szóval: ő, tényleg ő.