Húrokra kerül

Alapvetően soha nem értettem, hogyan bírják a csellisták ezzel a szűköcske repertoárral. Hogy van a hat Bach, az öt Beethoven meg a két Brahms, és attól kezdve minden ritkaság, kompromisszum, különlegesség. Mintha egy színész egész életében csak a Hamlet monológjait mondhatná. Nem arról van szó, hogy kevés, de mégis van élet azon kívül is. 

Nem mondom, hogy most már értem, de talán közelebb vitt a megoldáshoz Várdai István a tegnapi márványtermi koncerttel. Bach és Kodály volt a műsor, és hogy mennyire jó formában van, mennyire összeszedett, arra a Kodály Szólószonáta egyértelmű bizonyíték volt nekem. De a Bach... A c-moll szvit volt műsoron, mind közül a legfurcsább, a legtapogatózóbb, a legkevésbé besorolható, az időből, már úgy értem a zenei kontextusból leginkább kiváló.  Alapvetően épp úgy nem érti az ember, hogyan juthatott ilyesmi Bach eszébe, ahogy nem érti a Beethoven késői vonósnégyeseket sem, de ott mindenre rá lehet mondani, hogy süket volt, külön világban élt. Bach meg úgy élt külön világban, hogy nem volt süket. 

Nem is ez most a lényeg, hanem érzésre azt mondanám, hogy a mű nem volt most annyira kézben vagy fejben, mint a Kodály-darab, a tétovaság mellett a küzdést lehetett érezni, nem a hangokért, hanem a kifejezésért, a titokért, az értelemért. Érzem, amit mondok, annak is erős a mellébeszélés-jellege, de most nem jutnak jobb szavak az eszembe. Csak ezek vonatkoznak most arra, amit hallottam, hogy mintha mennék valami felé, konkrétan a Sarabande felé, odáig minden egyre csak feszül, attól kezdve minden oldódik, esik szét, maga a Sarabande meg mintha egyszerre állna a cselló és a csellista hangjából, a megszólaló hangokból és a megszólalást elérő és kísérő nyögésekből és sóhajokból. 

Talán itt van valahol a megoldás. Hogy ezek a Bach-szvitek soha nincsenek meg. Eltávolodnak, közelebb jönnek, megváltoznak, elborulnak, földerülnek. Hogy csak ennyit kell csinálni, néha elengedni őket, repüljenek. És más művek röppennek vissza.