Nem kívánt törlendő

A normális út bizonyára fordítva menne, Bernsteinnel haladnánk Mahler felé, de ez most egy kicsit bonyolultabbnak tűnik. Az idagio nevű klasszikus zenét szolgáltató applikáció küldött egy üzenetet az új szolgáltatásukról, megkérdeznek zenészeket, hogy mit érdemes meghallgatni és miért. Az első megkérdezett a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere, Volkhard Steude, aki Mahler 5. szimfóniájának híres Adagietto tételét ajánlja, természetesen a bécsiekkel, Leonard Bernstein vezényletével. 

Tényleg? Mert hát emlékszem rá, ha nincs is a kisujjamban, pokoli lassú, mintha nem volna kis könnyítés a tempójelzésben, hogy nem Adagio, csak Adagietto, hanem épp ellenkezőleg, nagyon, nagyon de nagyon lassan kell játszani, szakadjon bele mindenki, aki hallja. De valami ilyesmit mond Steude is, hogy az elviselhetőség határán van, épp ehhez kell a bécsi zenekar, hogy bírják, hogy kitartson minden hangban a feszültség, vagy egyáltalán maga a hang tartson ki, ne essen le az egész, mire elérnek a következőig. 

Biztosan tudja, mit beszél, még ha elfogult is a saját munkaadójával. Gyorsan (?) meghallgattam, aztán meghallgattam újra és újra, aztán meghallgattam a környezetével együtt, és igaza van Steudénak. Úgy értem, nincs igaza, vagy azt mondanám, ha sarokba szorítanak, hogy ez nekem nem is tetszik, minden túl, túl, túl, amikor az egész szimfónia is túl, túl, túl, nincs értelme ezt tovább fokozni, mert nyíltszíni szívettépés lesz belőle, de valahogy mégis értelmes az egész. Értelmes és érvényes, nyilván bárki más csinálná Bernstein után, meg kellene kövezni, mert egyszer volt Bécsben kutyavásár, de a végén úgy fejeződik be a kaland, hogy megint megértettünk valamit. Csak azt kellene tisztázni, hogy miből. Mahlerből? Bernsteinből? A világból? Magunkból? A nem kívánt törlendő, de ugyan melyik volna nem kívánt?