Léptük nyoma

Egészen a Kovács Kati-koncert napjáig nem tudtam, hogy kívülről tudok egy Tóth Bálint-verset. Nem vagyok vele egyedül  ahogy néztem a közönséget, sokan énekelték együtt a dalokat, és az egyiket, talán-talán a legszebbiket Tóth Bálint írta. Hull a hó a kéklő hegyeken. 

Sokáig föl sem fogtam, miről is szól a dal, hogy ez egy disszidálás elleni költemény, a benne szereplő várról azt hittem, az az egri vár, és az idegen utca az idegen városban az Budapest, hogy a szöveg Kovács Katira van igazítva, mint A régi ház körül. Azt persze tudta az ember, hogy több a szöveg, mint amit az átlag slágerek föl tudnak mutatni, és ezzel eszemben sincs most az átlagslágereket szidalmazni, jó pillanatban (vagy rossz pillanatban) nagyon jókor tud jönni egy olyan, hogy Találkozás egy régi szerelemmel. 

De ez valahogy más. Ilyenek ezek a költők, folyton elárulják magukat, akár egy-egy szóval is, ami nem oda illik, már nem a táncdal keretibe, egy szebb képpel, a léptek nyomát belepő hóval, ami miatt nem lehet visszatalálni. És akkor örül az ember, hogy ez a nagyon boldogtalan sorsú ember, réges régen bekéredzkedett mindenféle szívbe egy dal szövegével, és ott jól érzi magát.

Eszembe jutnak más költők, más dalszövegek, Görgey Gábor szövege az Illésnek, (már az új Illésnek), a Hogyha egyszer majd. Mondjuk a cím nem épp bomba, voltaképpen a dal értelme is kissé homályos, hogy miért is kell titkolni, hogy szereti egymást a lírai alany és alanynő, már ha egyébként fölfedezik egymást minden reggel és minden éjjel, de az, hogy "marcangoló csatározások" Szenes Iván fejéből aligha pattanhatott volna ki. Vagy Mészöly Dezső a Köszönet mindenértben, aki betesz egy ilyen fordulatot, hogy "fülemben zsibong a vér". Mondjuk ennek azért is jó a képes változata, mert Domján Edit elszúrja 2.05-nél. 

Tanulság nincs. Legfeljebb az, hogy hiába logikus a zene és a vers együttélése, a költők ma már nem írnak dalszövegeket. Ahogy nézem, verseket is egyre kevésbé.