Devadip és Turiya

Azt, persze, már elképzelni sem tudom, hogy a hetvenes évek közepén hogyan kerülhetett hozzánk egy Santana-kazetta. Még magnónk sem volt nagyon, valami arasznyi készüléket nyüstöltünk, remélve, hogy nem csípi be a szalagot. Becsípte, többnyire becsípte, pedig milyen klassz kis összeállításokat készítettünk a Tánczenei koktélból. Nem is fokozom, ez volt a nívó. 

És a nívóban ott volt ez a kazetta, amiről csak annyit lehetett tudni, hogy Santana, az mégis nagymenő. Meg Alice Coltrane, ahol csak a keresztnévvel volt baj. Nem nekem, én így sem tudtam volna, kiről van szó, de az embernek bátyja is van, és ő meg a haverjai már tudták, körülbelül ki az a John Coltrane.  

Olyan komoly kincs volt, hogy soha meg sem hallgattuk a kazettát. Lehet,hogy ez a zeneélvezet legmagasabb foka, nem tudom. Azóta is hallom másoktól, hogy vannak félretett, kicsomagolatlan CD-i, amit valamilyen alkalomra tartogatnak, majd akkor segít, amikor már semmi. 

A mi esetünkben azért ez nem volt kőbe vésve, és amikor egy ismerős fancsali képpel piszkálta a gyűjteményünket, majd megakadt az Illuminations-nél, nem mondtuk, hogy hozzá ne nyúljon. Betette a zsebkészülékbe, és elkezdődött: Ooooooooooo. De hosszan. 

Hemperegtünk a röhögéstől. Santana meg Coltrane. Ezt tiszteltük annyira, mekkora hülyék vagyunk. 

Azért jutott az egész az eszembe, mert néhanap én is mondom jógaóra elején ezt az Oooooooooo-t, úgy, ahogy a kazettán van, csak akkor nem értettem, mit mondanak. Az Om mantrát mondja Shri Chimnoy. És most, amikor mondtam, hirtelen eszembe jutott az egész kaland, és hogy talán ennyit kellett várni, hogy megértsem ezt a zenét, hogy üzen a múlt, elkerekedik, ami szögletes volt. A kazetta nincs meg, de az Illuminations zenéjéhez könnyű hozzájutni, beírni, fölkészülni, meghallgatni. 

És kész. Ennyi a történet, nincs csattanó. Kicsit sem tetszik. Legfeljebb ma már nem röhögök. Ennyi volna negyven év fejlődése.