Martonvásári emlék

Közelednek a martonvásári hétvégék, a Nemzeti Filharmonikusok Beethoven-délutánjai, és eszembe jut egy nagy hülyeség, amit elkövettem, mármint megírtam, és nem tudom, hogy idővel kijavítottam-e. Pedig nagy hülyeség volt. Beethoven 1. szimfóniája volt műsoron, és az első tétel végén Kocsis még mutogatott valamit a pálcával, de a zenekar már nem játszott. Nahát. Elütötte magát? Vagy mi történt? Aztán minden tétel végén ezt csinálta, gondoltam, ez valami poén, öngúny, elszúrtam, akkor most már direkt ki is hangsúlyozom, hogy elszúrtam.

Okos értőként mindezt le is írtam, pedig hát hülyeség volt az első pillanattól fogva. Nem csak arról van szó, hogy lehet róla bármit mondani, de azért el biztosan nem ütötte magát, pláne nem egy Beethoven-szimfóniában. Viszont pont itt lett volna a ráismernivaló lényeg, hogy Beethoven valamiért az első tétel végére nem egyszerűen kettős ütemvonalat ír, itt a vége, hanem egy üres ütemet is. Hogy miért, fogalmam sincs, talán akart vele valamit kifejezni, hogy mondjuk legyen itt egy kicsit hosszabb a csönd, talán csak véletlen az egész, így jött ki a lépés. Mindenesetre ezt a néma ütemet vezényelte el Kocsis, nem tudom, komolyan-e vagy sem. Szerintem nem igazítottam aztán helyre, nem mintha nehezemre esne beismerni a tévedést, csak annyira bonyolult lett volna elmagyarázni, hogy inkább bele sem kezdtem.

Jogunkban áll hülyének lenni. Kocsisnak nem állt jogában, viszont nem is volt hülye. Zenei kérdésekben,