Olvasom Koppány Zsolt könyvét, Volt egyszer egy Kocsis Zoltán a címe, kicsit olyan titkos könyv, én csak az Írók Boltjában láttam árulni, meg nem is valami szép kiadvány, hogy az emberek forgatnák, keresnék, beleolvasnának, viszonyulhatnának hozzá. A szerkesztői munka sem hatalmasodott el a kiadóban, hogy mást ne mondjak, rögtön az elő fejezet címében egy évet és egy napot téved a szerző Kocsis halálát illetően, 2017 november 7-ét ír. Amúgy is időnként az az olvasó érzése, hogy tényleg szerette és csodálta Kocsist a szerző, de azért önmagáról egy kicsit szívesebben mesélne, vagy mesél is, de mesélne akár többet is, hosszabban is. Mindentől függetlenül: hiteles a könyv, arról az időszakról beszél, amelyikről mostanában kevesebbet szoktak, egyszerűen azért, mert messzebb van, a nyolcvanas évekről, Kocsis tanított, Koppány rendszeresen nézte az óráit a Zeneakadémián, itt-ott összefutottak, a régi Mozgó Világról, ahol Kocsis szerkesztőségi tag volt, de azért nem hozták le Koppány Zsolt verseit. 

Nemcsak onnét tudom, hogy hiteles a könyv, hogy bizonyos eseményeken én is ott voltam, hanem onnét is, hogy bizonyos dolgokat Kocsis nekem is ugyanúgy mesélt el, ugyanazokkal a szavakkal, mondatokkal, fordulatokkal. Nem tudom, hogy túl messzire megy-e a következtetés, hogy ez sem teljesen független Kocsis zenészségétől. Lehet, hogy mások is ugyanúgy mondják el a történetet, engem biztosan zavar, ha észreveszem magamon az ismétlést, mintha nem is volna igaz a mese, csak színészként mondanám föl. De egy előadóművész, pontosabban egy klasszikus zenész, aki a kottából alapvetően mindig ugyanazt játssza (már ha tudja, de ez most itt nem szempont), ezen nem problémázik, estéről estére ugyanazt mondja föl - persze, óriási különbségekkel, de azok már az egyformaságon túl vannak. Mintha a műnek és az elmesélt dolgoknak egyaránt volna egy végső formája, arra lehet hagyatkozni, nem kell újrakitalálni semmit, elég pecázgatni a múltat, hátha horogra akad.