Homofóbia

Ezt a képet még a nyáron készítettem Párizsban. Egy zebra melletti átkelésjelzőre írták a vidám firkálók, hogy nyomd meg a gombot, ha semlegesíteni akarod a benned lévő homofóbiát. Szmájli, meg minden, és az ember nem hitte volna, hogy ez komoly lehet. Homofóbia Párizsban? Ahogy bicikliztem a városban, egyes kerületek vagy környékek kifejezetten homofilnek tűntek, lengtek a szivárványszínű zászlók az ablakokban, és a gyalogátkelőket is szivárványszínű csíkok keretezték. Miért bántana itt bárki bárkit? Nem arról van szó, hogy az emberben benne marad a szorongás, ha valaha üldözték vagy megvetették, akkor azt nem felejti, és önmagát is figyelmezteti, hogy vigyázz, mert bármikor fordulhat a kerék? 

Sajnos nem. Néhány napja egy étteremből kilépve Guillaume Mélanie-t, egy ismert homoszexuális érdekvédő iroda vezetőjét (civilben színész, rendező) szó nélkül arcon ütötték, ömlött a vér,eltört az orra. Keresik a tettes vagy megtalálták, az tulajdonképpen mindegy is, az ütést nem teszi meg nem történtté. El nem tudom képzelni, miért tartja valaki az ilyesmit nagy hőstettnek, vagy hogy mit képzel. Mint a kiváló magyar vígjátékban, a Coming outban, arra gondolnak, hogy egy fejre mért erős ütéstől ki lehet gyógyulni a homoszexualitásból. Vagy ez valami büntetés? De mit büntetnek vele? Viszolygás, ami tetteket követel? 

Nem tudom, de az a mosolygó piros gomb már nem olyan vidám.  

Van egy furcsa lábjegyzetem az egészhez. Ahogy Guillaume Mélanie fényképeit néztem, hirtelen az lett a benyomásom, hogy ezt az arcot már láttam. Aztán az is eszembe jutott, hogy hol. A Szajna-parton üldögéltem, néztem, amit ilyenkor szokás, dinnyehéj helyett a városnéző hajókat, egymás ölébe dőlő szerelmespárokat, félmeztelen filozófusokat. És ott ült egy pár, két férfi, egy rasztahajú meg egy kopasz, szakállas. Az utóbbi iszonyatosan feldobva mesélt, nevetett, kicsit táncolt ültő helyében és fejhangon énekelt hozzá. Oda is sütöttem a fényképezőgépet. Nem tudom eldönteni a kép alapján, hogy tényleg ő az, de fogadjuk el, hogy ő.