Nem tudom pontosan az időpontot, de ha azt mondom, húsz éve történt, nem tévedek nagyot. Bécsben voltunk az Operában, Leo Nucci is énekelt, utána kiült a rajongóknak autogramokat meg fényképeket osztani. Néha sóhajtott egy nagyot. Fáradt? kérdezte valaki. Nem fáradt vagyok, hanem öreg, mondta és nevetett. Persze, mi még jobban nevettünk, mert olaszként ő is zavarban volt ezekkel a szó eleji h betűkkel, ahol kell, ott nem mondta, ahol nem kell, ott mondta. Itt nem kellett, úgyhogy azt mondta: hold. I'm not tired, I am hold. 

Eltelt a húsz év, Nucci most már tényleg "hold", de úgy énekel, ahogy mindig, és a hangja talán még szebb is, mint orrban gazdag újkorában. A két Foscari című Verdi-opera a műsor a Müpában, slágertelen korai, de minden benne van, ami majd a slágerekben dús későiekben benne lesz. Az egyén és a társadalom, a vágyak és kötelességek ütközése, amiből lesz majd Aida vagy Boccanegra, és benne van az áriát bevezető csellószóló, amiből Fülöp király áriája lesz. 

Nucci pedig jó. Az ember élvezi, hogy látja-hallja, élvezi előre a jövőt, mennyit fogunk még erről beszélni, hogy a hetvenhat éves bariton hogy énekelt és mi ott voltunk. Nagy lelki felindulás nincs, induljanak föl a politikusok, akik rokonságukat elvtelenül védik: itt van a dózse és nem szól, pedig ártatlan a fiú.Nyilván csak azért nem jöttek el, hogy meg ne hasonuljanak véletlenül.  

Aztán jön a második rész, vagyis a harmadik felvonás, és kiderül, mit tud igazából a vén róka. Eddig csak utazott, hozta, amit kell, a törődöttséget, a lassú belépéseket a színpadra, semmi sem túl sok, csak amennyit elbír egy koncertszerű előadás. Most viszont mindjárt vége az operának, és ott van még a nagy ária, és úgy elfújja, ahogy csak a nagyon nagy énekesek tudják, szép és biztos magasságokkal, erővel, és kiderül, hogy pusztán a hangban meg az éneklésben is van katarzisképző erő. Az ember átlátja a trükköt és a rafinériát, ez a vége, erre fog mindenki emlékezni, de így van jól. Erre emlékezni fogunk.