Nem láttam még az összes Michelangelo szobrot, de amit láttam, azok közül ezt lehet a legnormálisabban megnézni. A Pietá Rondaninit, ami eleve egy helyesírási hiba, vagy elütés, igazából Rondinininek hívták a családot, amelynek római palotájából előkerült a szobor. Nyilván ez a normális megnézési lehetőség is függ az évszaktól, de télen nincsenek sokan ebben a milánói teremben, amiben lényegében más sincs, mint a félkész vagy félig sem kész márvány. Mintha Michelangelo a saját szellemességét akarta volna cáfolni: nem igaz, hogy csak le kell faragni a márványtömbről a felesleget. Vagy itt épp nem sikerült eltalálni, mi is a felesleg, mert ha szemben állunk a szoborral, baloldalt ott maradt egy háromnegyed kar, egy másik szobor, másik Jézus karja. Ennek az új Jézusnak meg mintha hiányozna a bal karja, Szűz Mária a vállánál próbálja meg megtartani a holttestet, de annyi hely, annyi kő már nincs, hogy a hónalj karban folytatódjon. 

Tetszene, ha kiderülne, hogy hamis a Pietá, végül is hiányzik néhány száz év a történetéből, tudták, hogy ott van a hagyatékban, aztán a 19. században meg is találták a római Corsón, khm, khm, szerencsés eset. De amíg ez nem derül ki, addig az ember nyugodtan csodálhatja a követ, anyát és fiát, a halottat tartó anyát, vagy az anyját szinte a hátán cipelő fiút, ezt a nagyvonalú fittyhányást mindarra, amit ő ért el, a robusztus testekre, a szenvedést és szenvedélyt izmokkal meg vastag ízületekkel kifejezésre. Olyan, mintha nem ő csinálta volna. De azért neki is tetszene.