Én láttam Yoko Onót, és tudom, hogy ezzel nem mondok sokat. Sokan láttuk, itt lebzselt a Parlament környékén, vezette és tulajdonolta az egyik galériát a Falk Miksa utcában. Állítólag nagyon élvezte, hogy olyan csekély az iránta való médiaérdeklődés, és még az is lehet, hogy igazat mondott. Azóta felnőttünk, valószínűleg többet szekírozná a Hot magazin. Mindenesetre nem látszott sem szirénnek, sem amolyan kapcsolatrobbantónak, aki módszeresen és tudatosan aláásta volna a Beatles munkáját, milliók és milliók boldogságát. 

Nem is nagyon érti az ember, hogyan sikerült neki ezt az általános rossz véleményt kiküzdenie, a magam részéről leginkább a zenei munkásságát érzem az oknak: tényleg szörnyen énekelt és szörnyű dalokat, de nem tehet róla. Annak tekintette a popzenét, ami, olyan kis hülyéskedésnek, amivel pénzt lehet keresni, meg érdeklődést kiváltani, hogy aztán az ember csinálhasson valami komolyat, igazit, fontosat. 

Arról nem ő tehet, hogy ez az igazi, komoly meg fontos végül csak az Imagine lett. Meg hair peace, bed peace. Meg ez a film amit holnaptól újra meg lehet nézni néhány moziban, ez is Imagine. 

Tulajdonképpen tetszik. Úgy értem, szörnyű, én már két percnél unom, és akkor még hátravan nyolcvan, és kétszer van vége, mert a főcím után még van néhány stúdiófelvétel, veszik föl a dalokat, Lennon és Harrison meg számomra ismeretlen zenészek. De tulajdonképpen tényleg tetszik, mert szép, hogy Lennon meghasonul, vagy inkább továbblépne, ő is szeretne kezdeni magával valamit harmincon túl, csak hát nem tudja, mit. Néha klipek a klipkorszak előttről, néha Monty Python, néha van idő elgondolkodni azon, hogy ha valaki ennyire erőszakellenes és antimilitarista, akkor vajon miért hord olyan sokszor egyenruhát. De hogy ez Yoko Ono bűne volna, azt nem hiszem. Inkább Lennon az, aki kapaszkodik, mint majd az 1980-ban készült Annie Leibowitz képeken, pucér kis emberke, aki fogja a szőranyát, hátha meg tudja védeni. Kint meg ólálkodik a gyilkos.