Rocky a tündértavon

Valaha azt hittem, gyerekkor és felnőttség között az a legnagyobb különbség, hogy a felnőtt megveheti mindazt magának, amit gyerekként nem volt szabad. Aztán teltek és múltak az évek, és még sincs meg az összes Asterix, nem is beszélve a Pifekről, de hát maga a Pif szűnt meg. Azért, ha Párizsban vagyok, járom az antikváriumokat, hátha találok valamit, de nem olyan egyszerű. Vagy nem tudom, merre vannak a titkos lelőhelyek. 

Rockyért mindenesetre nem kell titkos helyeket keresni, megy tovább, ha jól számolom, ez már a nyolcadik, még ha Creed II is a címe, és még ha meg is próbálnak úgy tenni, mintha önmagában is megállná a helyét a film. Persze, hogy eszemben sem volna megnézni, ha nem sétálgatna a háttérben Sylvester Stallone, hetyke pörge kalappal a fején, és én nem tudnám, hogy miért is viseli ezt a rozzant tökfödőt. 

Nem azt mondom, hogy rágom a körmöm az izgalomtól, hogy mi lesz a sorsa az ifjabb Nike-reklámnak, de azt érzi az ember, hogy ennyivel tartozik mindenkinek. Stallonénak, aki, a legenda szerint hatszáz dollárral a számláján mondta azt, hogy köszi, de a forgatókönyv nem eladó, csak velem együtt, vagy én játszom Rockyt, vagy senki, és csak elérte (ezekkel a színészi képességekkel!), hogy ő legyen a kiválasztott, és most már tudjuk, hogy így volt helyes, mert a filmművészet nem színészi képességek kérdése, ha Burt Reynolds az első Rocky, nem lett volna hét folytatás. Kicsit ásítozik a nézőtéren az ember, de mégis olyan az egész, mint egy nagy családi vacsora, örülünk, hogy együtt vagyunk, és félünk, hogy legközelebb valaki hiányozni fog. Stallone arca már alig hasonlít bármire is a sok kozmetikai beavatkozás miatt, de van annyi öniróniája, hogy legalább a haját szóvá is teszik a filmben, hogy milyen érdekesen nőtt. És, ugye, a szokott probléma, mindent lehet fiatalítani, csak a szemet nem, máshogy törik rajta a fény, mintha az öregek mindig a távolba néznének, és nem nagyon tetszene nekik, amit ott látnak.