Az rendben van, hogy zenélnek. Meg az is, ahogy zenélnek. Fesztiválzenekar, Stravinsky-est, kisebb művek, meg a legnagyobb, a Sacre. Szépen dörögnek, nyekeregnek, ha valamicskét lehet panaszkodni, az annyi, hogy most a nagy mű is inkább kisebb darabok sorozatának hat, nem érzem azt az ívet, a hosszú damilt, amelyen a részletek ficánkolnak, ha a közepén, egy hatásos durrantással befejeznék a darabot, mindenki elhinné nekik, hogy ez ennyi. 

Az is rendben van, hogy énekelnek, meg ahogy énekelnek. Stravinsky Ave Maria a ráadás, gyönyörűen zárja és kerekíti le a koncertet, nem is vár senki semmire, a zenészek összehajtják a kottát, és előbb mennek haza, mint a közönség. De most már táncolnak is. Stravinsky a szerző, a mű a Tangó, és ahogy elkezdődik, ketten leteszik a hangszert, és táncba kezdenek, szépen, szabályosan, szenvedélyes arccal. A férfi még egy kalapot is kap a fejére a karmestertől, miközben körbetáncolják a pulpitust. 

Lehet okoskodni, hogy ez csak közönségcsábítás, meg hogy ezt aztán biztos megírták a holland lapok, de a közönség mi vagyunk, örüljünk, ha végre valaki csábítgat minket, és a holland dicséretek is a mi mellünket dagasztják.  Meg aztán innét indultunk 1983 karácsonyán, amikor Kocsis kalauznak öltözve lyukasztgatta a jegyeket a ráadás alatt. Akkor is voltak helyi savanyúságok, akik azt mondták, hogy ez azért túlzás. Szerencse, hogy azt nem mondták: nem azért megyünk hangversenyre, hogy jól érezzük magunkat. 

Csak hát az igények! Ők piszkálják, de már ott tartunk, hogy egy kicsit csalódás volt a Cantemus kórus fölkérése a Zsoltárszimfóniára. Hogyhogy? Nem a zenekar énekel? Már érzem, szívesen megnéznék velük egy egész estés balettet. Fischer Iván lenne Daphnis, Chloé pedig Bodó Antónia.