Néhány éve... - így akartam kezdeni, de aztán rájöttem, hogy az a néhány, az már harminc. Szóval: harminc éve a nemzetközi kritika finom elragadtatásba esett egy Verdi: Requiem lemeztől. Fricsay dirigálta az élő előadást 1961-ben, ekkor vezényelte utoljára a darabot. Aztán a felvétel előkerült, kiadta a Deutsche Grammophon, a világ meg ámult. Ámult Fricsayn és a zenekaron, de ámult az énekeseken is. A négyből három Budapesten született (egyébként Fricsay is), Maria Stader volt a szoprán, Carelli Gábor a tenor, Ivan Sardi a basszus. Carelli az egyetlen, akinek itthon is van utóélete, Staderről nem szokás tudni, hogy valaha Molnár Mária volt, Ivan Sardiról meg most jött a hír, hogy Berlinben elhunyt. 

Eléggé szégyellem, hogy akkor tudom meg róla, hogy még élt, amikor már nem él. Pedig valamikor volt itthon, fellépett az operában, mondjuk, akkor még én nem éltem, és, főleg Fricsaynak köszönhetően sokszor hallottam a hangját lemezről. Oratóriumokban, a Don Giovanniban Masettóként, és ebben a már emlegetett Reqiuemben. 

Szepes Ivánként született 1930-ban, a háború után ment Bolognába tanulni, és egy ideig úgy tűnt, olasz karrier vár rá. Kisebb operákban énekelt, de jó szerepeket, Bresciában, Genovában, Nápolyban. Eljutott a Scalába is, aztán átköltözött Németországba, előbb Münchenben lépett föl, majd Berlinben lett tag. Ez lett az otthon, ide nősült, innét ment nyugdíjba, itt halt meg február 23-án. 

Meghallgatom újra a Verdi Requiemet.