Tegnap volt hetvenöt éves Kiri Te Kanawa, ez azért tényleg fura, hiszen annyira élénken emlékszem még az ötvenedik születésnapjára. Ami valószínűleg az ötvenegyedik volt, hiszen az ötvenedik születésnapjára adott koncert felvételét hallgattam a szeles utcán, azt énekelte, hogy You Never Walk Alone, és azt mondta a ráadás előtt, hogy fifty is nifty. A niftyt meg kellett néznem a szótárban, elegáns, azt jelenti (ma a Glosbe szerint büdöset is, de nyilván nem erre gondolt). Mondjuk ez illett rá forty meg thirty korában is, az éneklésére is meg a személyére is. Távolságot tartott és kifogástalan volt, főleg Mozart-ügyben, nekem ő volt a legjobb Donna Elvira meg grófné, többé-kevésbé az egész világtörténelemben, éppen emiatt: úgy tudott szenvedni, megbántottnak lenni, hogy közben nem csorogtak az arcán a könnyek. Aztán negyven körül elkezdett mindenfélét énekelni, nyilván nem akart Mozart és Richard Strauss specialista maradni, csak erre már a niftység kevés volt, ezen az alapon nem lehet jó Tosca valaki. 

Nem is volt. Solti belezúgott a jelenségbe, és fölvett vele néhány felejthető lemezt, a Tosca mellett Otellót és Simon Boccanegrát. Nem tudom, ezek a lemezek voltak-e az okai annak, hogy én magam lassan kizúgtam Kiriből (a jelenségből meg a hangból), mire Magyarországra jött énekelni, már nem éreztem azt a régi bűvöletet. Pedig ő volt, keresetlenül és elegánsan, csak valahogy már nem volt elég érdekes, amit csinált. Mintha valaki húsz-harminc éven át csak levezetne, öreg focistaként, vigyázva, meg ne sérüljön. Az első itteni koncertje ennek ellenére nem sikerült jól, betegséggel küszködött, de visszatért, hogy szép maradjon az emlék. Vagy az emlék emléke, ami alapján elképzelhetjük a fénykorát. Amiből kimaradtunk. Ámbár ott a Joseph Losey rendezte Don Giovanni, a Ponnelle rendezte Figaro házassága. Csak hogy tudjuk, mi az, amiről lemaradtunk.   

Nem nyafogok. De most már késő.