Hosszú volt, de gyönyörű

A fenti szavakkal Takács-Nagy Gábor értékelte a Fesztiválzenekar zeneakadémiai koncertjének második részét, és nem kell félreérteni: a műre gondolt, Mozart Haffner-szerenádjára. Ami tényleg gyönyörű és tényleg szép, mintha egy szimfóniát és egy hegedűversenyt egyesítettek és szórtak volna szét tételenként benne. Azt hiszem, magamtól is Takács-Nagy rajongó vagyok, de amikor olyanokat mond, hogy "azon a bulin (mármint Haffner lányának esküvőjén) azt, amit most Eszter játszott, Wolfgang hegedülte", akkor az ember eufóriába kerül, nem csak azért, mert neki Wolfgang meg Eszter (az előbbi Mozart az utóbbi Lesták Bedő), hanem mert ezek ketten az ő agyában ott állnak egymás mellett, kézenfogva - mondanám, ha nem hegedülnének. Ó, halál, ki vagy te Mozarthoz képest? 

Nem mintha tökéletesen meg tudtam volna adni magam a Fesztiválzenekar játékának, egy kicsit olyan fémen fémet húzogattak a hegedűsök, a kürtök meg csak félszívvel voltak jelen, az ember azt hiszi, hogy tudja az okát, Takács-Nagy Gábor mégis vonósnégyesből érkezett, több és közvetlenebb a kapcsolata a vonósokkal. Viszont közvetlen a kapcsolata Haydnnal és Mozarttal is. Jó barátok, félhangokból is megértik egymást. 

Tényleg érti, és mintha mondani is akarná, olyan erős benne a kifejezési vágy, táncol, rajzol, nyög, énekel. Néha az az érzésem, hogy mindez befelé megy, nem a közönséghez szól, hanem a zenészekhez, de akkor kiderül, hogy nagyon is figyel kifelé, egy tétel végére érkező orrfújást is tud értékelni (nyilván, mert a tétel végére jött, lezárva a szimfonizálást). Jó helyen vagyunk, annyi sztárvendéges és zenekihasználó koncert után ez most tényleg az, aminek lennie kellett.