Van az a régi, népi humor, hogy "nahát, te biztosan csodagyerek lehettél, mert ötéves korodban is annyi eszed volt, mint most". Illetlenség, de ez jutott eszembe Midorit hallgatva. Nem öt, de tizennégy volt, amikor először hegedült Pesten, a régi Sportcsarnokban játszott Mozartot, nagyon el volt ragadtatva tőle mindenki, hogy milyen szépen, meg micsoda jövő előtt áll ő, micsoda jövő előtt állunk mi, mindannyian. 

A jövőre nem is panaszkodhatunk, alapvetően jobb lett, mint amire 1985-ben számítani lehetett, de Midori nem lett jobb. Most is mindent tud, ha kézről, vonóról van szó, de az egész hegedülésének mintha nem volna sok értelme. Bach d-moll hegedűversenyét húzta a Müncheni kamarazenekarral, halkan, fojtottan, mondanám, hogy izgatottan, de egy egész tételt nem lehet így feszültségben tartani, ez a zenei suttogás kimerül egy idő után, ha legalább pillanatokra nem mutatkozik meg a teljes hangerő. Nem akarok nála okosabb lenni, hiszen a tehetségét úgy fedezte föl a családja, hogy kétéves korában épp egy Bach-hegedűversenyt énekelgetett a kiságyban, a kisujjában is több tudás és zene van, mint az én egész idomtalan testemben, de most pont ezt a kisujjat nem hallottam. Pech.