Nem biztos, hogy igazam van, de egy nagyon ismert darab színrevitelét akkor érzem sikeresnek, ha nem valami közös szertartás elszenvedésének érezzük a színházban. Nem az megy a néző fejében, hogy jaj, még ennek is jönnie kell, még megölik Banquót, még megjelenik a szelleme, még megindul a birnami erdő, és csak utána hajthatjuk álomra szemünket, megnyugodva, hogy a gazság ma sem győzedelmeskedett. Talán holnap több szerencséje lesz. 

Tényleg nem biztos, hogy igazam van, de ha igen, akkor a Macbeth kudarc az Örkényben, mert elég hamar megkezdem ezt a belső visszaszámlálást. Olyan hamar, amikor még nem is megy a darab, csak beinvitálják a nézőket a terembe, kezdődik a tárlatvezetés a korona körül. Ez az, ami meghülyíti az embereket, kifordulnak önmagukból, ölnek, halnak, elveszítik a halhatatlan lelküket. Hát miért nem adnak egyet mindenkinek? 

A magyar korona látható, természetesen, amit, sajnos, olcsó dolognak érzek. Nem azért, mintha nem szólna minden értelmes darab és előadás a pillanatnak és az éppen azt nézőknek, hanem mert nem nagyon áll meg ez a Macbeth - Orbán azonosság. Megáll, ha első generációs, hatalommániás embert keresünk, de nem áll meg a lényeget illetően. Macbeth nem vezető és nem küldetéses ember, nincs célja a hatalommal, csak dolga vele, meg akarja tartani. Így aztán hiába kell nevetni azon, hogy elköltöztünk öööö, felköltöztünk a várba, hiába szól Orbán-beszéd a rádióból, nem tudok a homlokomra csapni, hogy de klassz. Szívesebben csapnék az alkotók homlokára, hogy ne akarjanak az előadás iránti rokonszenvre kényszeríteni azon az alapon, hogy érted, ugye. 

Négyen játsszák az előadást, két fiú és két lány, két öreg és két fiatal. Ketten jók a négyből, de egyikük sem a címszereplő.