Van egy történet a zeneszerző Glazunovról, ahogy hallgatja a tanítványait. Azok épp lelkesen beszélgetnek egy Beethoven vonósnégyesről, hogy ez fantasztikus, most vették a kottát, és nem hiszi el az ember, hogy mennyire modern, mennyire eredeti és személyes. Glazunov meg csak fájdalmas arccal beleszippant a szivarjába: maguk még nem ismerték? Én már mindent ismerek, sajnos.
Persze, az is lehet, hogy csak megjátszotta magát, de el tudom képzelni, hogy tényleg mindent ismert. Mindent, ami érdekelte, és kiismerte már a trükköket, fogásokat, megoldásokat, hatásokat. Hogy az egész nem a depresszióról szól, hanem a tudásról. Nekünk végtelen az anyag Palestrinától napjainkig, neki meg az egész benne van a fejében. Nekünk nincs olyan kicsi életmű, amit alaposan ismernénk, még Webern sincs fejben-szívben, pedig a teljes életmű csak valami három órányi, igazán elsajátítható volna. De ilyenkor rájön az ember, mennyire jó butának lenni. Nem érünk rá unatkozni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.