Április utolsó napján emlékművet avattak föl Makk Károly tiszteletére Budán, annak a háznak a kertjében, ahol lakott. A kövön az ő neve van, meg a filmek címe, azzal az elég határozott üzenettel, hogy nem szállnak a sírba, ott vannak, a föld felett, amíg a filmek vannak, addig Makk Károly emléke is eleven. És a filmek vannak, nem mindegyik egyforma intenzitással, de meg sem értenénk a jelenséget, ha azt képzelnénk róla, hogy csupa gyötrődés és küzdelem, harc a harcért, feszülés a feszülésért. Egyszer megkérdeztem Petrovics Emiltől, hogy mi volt a titkuk, milyen különleges tehetségük volt a művészetben, hogy mégis éppen ők, épp akkor alkotni, jelen lenni tudtak. Petrovics Emil azt felelte: az élethez volt tehetségünk.

Mondhatta volna Makk Károly is, ha kedve lett volna az önelemzéshez. De valahogy tényleg: egy garnitúra művész tudott vagy mert sikeres lenni, bújócskázni a hatalommal, és utólag kiderült, hogy ebben a bújócskában volt az erejük, amint szabadon lehetett beszélni - azt akartam mondani, hogy már nem volt mondanivalójuk, de ez nem igaz. Eszközük nem volt a szabad beszédhez, nem ehhez szoktak, nem a sorokhoz, hanem a sorok közéhez. Volt egy idő, amikor azt hittem, ezeket a műalkotásokat szépen kisöpri majd az idő, nem találják meg az utat az új emberekhez, nem fogják érteni, miről beszélnek, mert más a nyelvük. Aztán tessék: A tanú új kópiáját várja mindenki, és Makkról sem kapcsol el az ember, ha megy a tévében. Lehet, hogy azért, mert nincs végképp eltörlés, nem csak a filmeket kellene elfelejtenünk, de magunkat is, meg a szüleinket is, akik nézték a filmeket. 

Nem adjuk. Se őket, se Makk Károlyt.