Vasárnap láttam a londoni A végzet hatalma előadást a Puskin moziban, nagyon szép, nagyon jó, de tényleg, és elképesztő sztárparádé. Nemcsak Netrebko és Kaufmann, de két ilyen kaliberű basszust sem látni egy színpadon (ha nem is egy jelenetben), mint Robert Lloyd és Ferruccio Furlanetto. (Furlanettónak egyébként holnap van a hetvenedik születésnapja.) Mintha a Covent Garden Opera azt mondta volna, hogy na, nézzük, mire képes ma a nemzetközi operajátszás, aki van, jöjjön, megmutatjuk a világnak, mennyire fölösleges folyton azzal jönni, hogy a régiek még tudtak, de ezek a mai csirkék semmit nem érnek. 

Akár így, akár úgy, volt egy pillanat, amikor nehezen hittem a szememnek, meg is vártam a stáblistát, nem hülyeség-e, amit látni vélek. Curra, a szobalány első felvonásos, két mondatnyi szerepét mintha, mintha, de tényleg mintha Roberta Alexander énekelte volna. És nem mintha, tényleg ő van a végén kiírva.

A nyolcvanas-kilencvenes években Roberta Alexander igazi, nagy, nemzetközi sztárénekes volt, ha nem is egy halom, de jópár lemezem van tőle, Mozart, Handel, Bach, meg, természetesen, a Porgy és Bess, de van egy szép lemezsorozat dal is tőle, Mozarttól Bernsteinig. Most már elmúlt hetven, más dolga nem is volna, mint otthon üldögélni a rádió előtt, és néha megcsóválni a fejét, atyaég, mekkora énekesnő voltam. Ő meg visszamegy a színpadra a két sorokért. Kicsit olyan, mintha Maria Callas találná ki, hogy annyit volt már Traviata, ideje kipróbálni a szobalány szerepét is. 

Nem tudom, mi van a dolog mögött, de remélem, hogy ügyszeretet, nem valami ravasz ügynök, aki meglépett a stexszel, mint Leonard Cohen esetében, és akinek még hálásnak is kellett lennünk, hogy miatta még egy kört kellett futnia koncertekkel az agg költőnek. Szóval a legjobbakat remélve: nekem ez nagyon tetszik.