Egy alkalommal beszélhettem telefonon Ferruccio Furlanettóval. Biztos nem ez volt riporteri karrierem csúcsteljesítménye, mert egyszerűen képtelen voltam odafigyelni arra, amit mond, annyira szépen mondta. A hangja, a puszta beszédhangja is csak úgy áradt a nyavalyás kis telefonkészülékből, elzsongította az embert, csak ültem, és reméltem, hogy ez minél tovább tart, de hát ahhoz kérdéseket is föl kellett tenni. Úgyhogy föltettem, hogy mit is köszönhet olyan karmestereknek, mint Herbert von Karajan. 

Azt volt a válasz, hogy mindent. José van Dam az utolsó pillanatban lemondta a salzburgi Don Carlost, Karajan meg emlékezett, hogy volt itt egy fiatal, szép hangú olasz. Mindez 1986-ban volt, az előadást szerte a világon közvetítették, úgy meghúzták a darabot, hogy három órába beleférjen (szerintem szándékosan arra játszottak, hogy egy 180 peres videókazettán fent lehessen az egész), ebbe kellett beugrania a harminchét éves énekesnek. Adtak rá egy ősz parókát, de az arca, a szeme fiatal maradt, ettől valahogy egészen különössé vált a szerep, a vén Fülöp helyett egy fiatal ült a felesége dobozkája mellett, és nézte, hogy nem az ő képe van a dobozban, hanem a fiáé. 

Karajan csak annyit mondott Furlanettónak, ne nézzen túl sokat rá, mert a kamerán át minden látszik. Énekelje el az áriát, ő meg majd szépen lekíséri. Így is lett. 

Furlanetto esetében, persze, óriási a sikertörténet, igazi világsztár lett belőle, egyik napról a másikra, az ember csak csodálja Karajant, aki vállalta a kockázatot. Az már más kérdés, hogy körülbelül ugyanezt a kockázatot vállalta (ha ő vállalta) az este Erzsébetjével, Fiamma Izzo d'Amicóval, aki soha nem heverte ki ezt a sorozatot, a kilencvenes években vissza is vonult az énekléstől, azóta szinkronizálással és szinkronrendezéssel foglalkozik. Például ő Törpilla olasz hangja a Hupikék törpikékben.