Gyászhamisítók

Gyászjelentést hozott a posta, ami, mondani sem kell, elég baj, így aztán kicsit zavarban is vagyok attól, amit mondani akarok. Nem az érzéketlenség mondatja, ha úgy tűnik, akkor sem. Szóval gyászjelentés, a jobb fölső sarkában, szokás szerint, idézet: "Küzdöttél, de már nem lehet/ Csend ölel át és szeretet./ Csak az hal meg, akit elfeledtek./ Örökké él, akit igazán szeretnek." Az aláírás szerint a szerző Kosztolányi Dezső. 

De hát hogy lehetne ő? Ilyen rímmel, hogy elfelednek - szeretnek? Ki talál ki ilyesmit, már hogy ez Kosztolányi? Biztosan a Halotti beszéd, vagy mire gondolnak? Nem beszélve a tartalmi részről, a vigaszról. Lehet sok mindent mondani Kosztolányiról, de olyan ostoba biztosan nem volt, hogy ne tudná: az is meghal, akit nem felednek el. Mondhatni: erről szól az életműve. 

Beírom a keresőbe, úgy nyolcvan százalékban Kosztolányi jön ki szerzőként, a maradék húszban meg Tóth Árpád. Nyilván az nem mutat jól a gyászjelentésen, hogy Fűzfa Jenő, meg a Halotti beszédből is nehéz volna odavalót idézni, "édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", bár ennél a megoldásnál az is jobb. Azt is tudom, hogy a gyászolónak többnyire ezer elintéznivalója és gondja van, ráadásul gyászol, nem ér rá azzal vacakolni, hogy ez most Kosztolányi vagy sem. De valaki mégis odafigyelhetne.