Többnyire az ember tudja, miért szólal meg benne egy dal. Leginkább a szöveg miatt, egy helyzet vagy egy fordulat eszébe juttatja, hogy "ó, lányka, ó lánykám, imádlak én", vagy hogy az asszony ingatag. De ezt most sehogy nem tudtam utolérni, és még csak nem is valami eszelős nagy sláger zümmög idebent: Love Sweet Love. A Middle of the Road dala, de nekik van ezer (na jó, nem ezer, de négy) sokkal nagyobb slágerük, az valahogy keringhet a levegőben, vagy van az emberben valami titkos rádióvevő, és ha megy egy dal a nosztalgiarádióban, nem is kell meghallania, csak leveszi a levegőből, és dünnyögi egy napon át. Bár ez még ott se nagyon megy. 

Middle of the Road. Mekkora királyok voltak, Chirpy Chirpy Cheep Cheep, énekelték úton-útfélen, még valami óvodás-kisiskolás magyar szöveg is volt rá, verebekkel az eresz alatt. A szöveg szigorúan tizennyolc éven felüli volt, de igazából azt sem értem, honnét tudták, hogy madarak csiripelnek benne. Mert az eredeti angol voltaképpen nagyon vagány dolog volt, madár ide vagy oda, tegnap hallottam, hogy énekel a mama, és ma reggelre huss, el is tűnt itthonról. Más kérdés, hogy ez is könnyessé vált, mikor az énekesnő, Sally Carr anyja meghalt, kicsit nehéz volt elénekelnie a vidáman pattogó dob fölé, hogy "hová ment anyád".    

Nagyon akarta a sikert  a társaság, egy időben Los Caracas néven dél-amerikai ritmusokkal próbálták lenyűgözni a közönséget, aztán rájöttek, hogy Sally Carr a géphangjával erre pont nem alkalmas, és a hetvenes évek legelején újragondolták magukat. Sok idejük nem volt, mert 1974-ben már jött az ABBA, egy még szőkébbel meg egy vörös hajúval, a Middle of the Road szépen ment vissza a süllyesztőbe. Ma is megvannak, bár hivatalosan Sally Carr nélkül vállalják a fellépéseket. Azért ő is énekel, mint valami Halász Judit-hasonmás. Így nem múlik a világ dicsősége.