Mondanám, hogy mostanában mintha kísértene Robin Williams, de a nagyképűségnek is van határa: én kísértem Robin Williamst. Vagy inkább csak jobban észreveszem, mit korábban. Olvasom a róla szóló könyvet, Dave Itzkoff munkája, egyfelől iskola, hogy miképpen is kell az ilyesmit csinálni, hány és hány osztálytársat kerít elő a szerző, és beszél velük, hátha eszükbe jut valami, ami másnak nem. Másfelől meg úgy fordították le a életrajzot, mintha valami szövegautomatába dobták volna, és az  ember csak néz: szegény Robin nehezen tudta kivívni anyja jóváhagyásait. Ez vajon milyen nyelven van? 

Közben több írás is született arról, hogy a Williams főszereplésével készült film, a Holt Költők Társasága idén harminc éves. A harminc év Magyarországon csak huszonkilenc, mi még jövőre is megünnepelhetjük a bemutató kerek születésnapját. Emlékszem, hogy a húgommal néztük a filmet, rajongtunk, lelkesedtünk, szipogtunk. Mit szipogtunk, a húgom keservesen sírt, mert neki nagyon hasonló tanárélménye volt, ráismert a Robin Williams által játszott Mr Keatingben a saját irodalomtanárára, aki egészen másképp tanította őket, és ő is azt mondta, hogy mindent vizsgáljanak meg más szempontból is. Ha jól emlékszem, ők nem a pad tetejére álltak, csak féllábra, hogy ne legyenek olyan biztosak magukban, de a lényeg ugyanez volt. Életet tanultak az irodalom mellé. De csak egy évig,aztán a tanárjuk elment, ők meg cserben hagyva érezték magukat, megmutatták nekik, milyen is lehet az oktatás, aztán jöttek a szürke és unalmas napok, hetek, félévek. 

Ó, persze, emlékszem a tanár nevére is. Sipos Pál.