Iszonyatosan imponál, ahogy Ungvári Tamás még egyszer, feltehetően utoljára zavarba hozza a világot. Mert a halálakor mégis meg kellene tudni mondani, kit is veszítettünk el. Meg kellene mondani, ki volt, vagy legalább azt, hogy mi volt. De mintha még ő is zavarban volna a kérdés előtt. Három éve, a Magyar Narancs interjúban elfogadta, hogy egy kicsit valóban fejlett az egója, "mint minden írónak  és tudósnak". A riporter sajnos kihagyja a kérdést, hogy ő most melyik a kettő közül, pedig érdekelt volna a válasz. Széchenyi-díjat is kapott és József Attila-díjat is. Akkor mindkettő? 

Mindegy. Csak elrontottuk volna a játékot. Mert mintha ez lett volna Ungvári Tamás lényege, ez a folyamatos bújócska, egérélet a macskarendszerben. Mindenkit meg akarnak fogni, de van, akit nem sikerül. És mintha ezek a meg nem fogottak volnának a Kádár-kor igazi, emblematikus figurái. Vagy az akkori ügyes magyarok, akik együttműködgetnek, de a határt nem lépik át, nem lépnek be a pártba, de ha belépnének, akkor is őriznek valami személyességet, különállást. Egerek, akikből nem lesz zsákmány. Szerintem erre mondta azt Petrovics Emil, hogy "az élethez volt tehetségünk". 

Ungvári Tamásnak persze az életen kívül még volt néhány dologhoz tehetsége, fordított, írt, és az ember néz, hogy mennyire különböző könyveket, mondjuk a Beatles-bibliát és az Arcok és vallomások sorozatban megjelent Déry Tibort. Ismerte a fél világot, és soha nem mulasztotta el a világ másik felével is közölni, hogy ismeri az egyik felét, együtt buliztak Steinbeckkel a Pipacsban, és közös fénykép készült róla Jean Seberggel. A kettő közül az egyik is felfoghatatlan volt abban az időben. Borsalino kalapot hordott, amikor az emberek azt sem tudták, mi az a Borsalino. De tényleg: megnéztem a Filmmúzeumban a Borsalino című filmet, és el nem tudtam képzelni, hogy miért ez a címe, se a Belmondo, se a Delon játszotta hőst nem hívták Borsalinónak. Akárcsak Molnár Gál Péter, ő is tudott mindenkiről mindent, főleg azt, amiről az illető nem szerette volna, ha tudják. Ki súgott, ki nem súgott, kinek mi volt az eredeti neve, kinek mi volt az apja foglalkozása. Jó lett volna egyszer együtt hallgatni őket, hogy kiről mit mondanak, aztán kettéválni, és végighallgatni, hogy egyikük mit mond a másikról és viszont. 

Élni tudott, mert tele volt életerővel meg életörömmel. Biztosan ez is játék volt, de meggyőzően játszotta. Élvezte a világot. Nyilván így is helyes, hogy az ember zavarban van most vele, hogy ki volt vagy mi volt. Önmagával volt azonos. Ungvári Tamás volt.