A pun lány

Van egy Lukianosz-történet, a társaság kiköt Knidosznál, hogy megtekintse Praxitelész híres Aphrodité-szobrát. A szobor tényleg szép, de Lukianosz észreveszi, hogy van rajta egy fekete folt, egy kis hiba a márványon. Épp csodálni kezdi Praxitelészt, hogy milyen nagyszerűen el tudta rejteni ezt a kis hibát, amely Aphrodité ruhájára került, ám az ott mászkáló öregasszony elmeséli neki, hogy szó sincs szobrászi fortélyról. A márvány valaha hibátlan volt, és a belőle faragott istennő annyira szép, hogy egyszerre arra lettek figyelmesek: egy jó házból való, épp ezért meg nem nevezhető fiatalember egész nap ott lebzsel körülötte. Beszél a szoborhoz, kockát vet, ha jól jönnek ki a számok, akkor boldog, ha rosszul, akkor le van törve a következő kockavetésig, mintha az istennő szándékait olvasná ki a jelekből. Szerelmes lett Aphroditébe, vagy a róla készített szoborba. Aztán egy este a fiatalember elbújik, hagyja, hogy rázárják a templomot, és a sötétben visszaél a szobor védekezésre képtelen állapotával. Hogy technikailag mi történik, azt Lukianosz nem meséli, de el lehet képzelni. Reggelre kelve az ifjú eltűnik, kimegy a templomból, és többé senki nem látja, hogy a tengerbe vetette magát vagy egy szikláról  ugrott a mélységbe, azt nem tudni. Aphrodité szobra pedig a gyalázat emlékére viseli azóta is magán a fekete foltot. 

Lehet, hogy túl fogékony voltam, amikor először olvastam ezt a történetet, azért van minden, azért hiszem, hogy bele lehet szeretni szobrokba, regényekbe, városokba vagy szimfóniákba. Azért vagyok oda most is a pun lányért, akit áprilisban láttam először Palermóban. 

Halott lány, úgy értem, halott volt akkor is, amikor szobor készült róla. Nem is szobor, hanem egy szarkofág teteje. Alacsony homlok, szépen ívelt száj, ünnepi frizura, két kibontott hajfonattal. Talán a ruha is ünnepi, de az nem látszik rajta, inkább tűnik rövid ujjú pólónak. Közelinek tűnik, az ember föléje hajolhat, de zárt, érinthetetlen. Teljesen reménytelen eset. De nem remélni szabad.