Alan Walker egy egész könyvet írt Liszt haláláról, illetve Lina Schmalhausen emlékiratairól, ami épp olyan szörnyű, mint várható. A család által Liszttől eltiltott Schmalhausen a kertből leselkedett, hogy mi történik odabent: az orvosok kámforinjekciót adtak a mesternek, aki megfeszült az ágyban, és nem mozdult többé. 

Mindez Bayreuth-ban esett meg, 1886-ban, ezen a napon. Liszt feltehetően azonnal tudta, mi történik, amikor leesett a lábáról. Egy ideje már betegeskedett, erős megfázással bajlódott, de azért még úton volt, úton maradt, elment Párizsba, onnét Bayreuth-ba, onnét meglátogatta Munkácsyt, aztán vissza az ünnepi játékokra és a Trisztán bemutatójára. Bayreuth még nem az volt, ami ma, amikor tíz évre lehet csak előre jegyet rendelni, még félig üres volt a színház, szükség volt Liszt tekintélyére, hogy emelje az ünnep fényét, és ő nem vitatkozott, odament. Ott is van eltemetve, szerintem bizonyos értelemben méltó módon, hiszen egész életében ezt csinálta: emelte az általa nagyra tartott zeneszerzők fényét. A nagyra tartottak persze nem voltak feltétlenül nagy lelkek, Chopint idegesítette, Schumannék szélhámosnak és félőrültnek tartották, Verdi nemigen foglalkozott vele, Wagner legjobb pillanataiban talán annyit elismert, hogy előfutárnak megteszi, de hozzá képest a fasorban sincs. Mondanám, hogy jól is van így, a rendes fickókat vállon veregetik, és azt hiszik, csak azért rendesek, mert több nem telik tőlük, csak folyton eszembe jut az ágyban fekvő Liszt, aki azt ismételgeti: nem itt kellett volna történnie.