Mikor itt volt Mirga (Mirga Grazinyté-Tyla) a Birmingham Symphonyval, valaki azt kérdezte a szünetben, mi ez, valami karmesterverseny? Először nem is értettem, mire gondol, aztán rájöttem. Tényleg, régebben ez volt a karmesterversenyek normális menete, ott látott az ember karmesternőket, akik többnyire azért nem jutottak be a döntőbe, mert az mégiscsak férfimunka. Tiszteljük a tehetségüket meg a muzikalitásukat, de már a pálca is rosszul áll a kezükben. Ha az ember körülnézett a világban, még a kilencvenes években is alig-alig fordultak elő szoknyás karmesterek, Simone Young vagy Marin Alsop jut az eszembe. Igaz, ők sem hordtak szoknyát, már itt kezdődik a baj, nincs kitalálva, hogy ők maguk mit viseljenek, mi legyen a fellépőruhájuk. 

Azóta jelentősen változott a helyzet, Mirgával még a nagy tehetséget is megtaláltuk, de egyre több a hír, hogy ennek vagy annak a szimfonikus zenekarnak a zeneigazgatója vagy a helyettese - és itt egy női név következik. Nálunk meg mintha épp fordítva történne minden, azelőtt még csak lehetett látni az Operában Domán Katalint vagy Csányi Valériát, de az utóbbi időben mintha ritkult volna a fellépései száma, hogy finoman fogalmazzak. 

Nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy vajon mikor indul el Afrika? Mert a nők, nyilván fokozottan nehezített terepen, de lassan kijárják a pulpitusra vezető utat, viszont afrikai karmester egyáltalán nem jut az eszembe. Ázsiai, indiai természetes módon van,de Afrika nem képviselteti magát a sztárok között. Sejtelmem sincs róla, miért van ez. És meddig marad így.