Furlanettónak valami baja van. Vagy csak úgy érzi, hetven fölött már csak a legvégső kérdésekkel érdemes foglalkozni, különben operahőssé válik az ember, egész pontosan Don Pasqualévá. Nem tudom. De olyan halálos programmal jött az Erkel Színházba, hogy elkámpicsorodott tőle az ember. Az első részben dalok, de milyen dalok: Négy komoly ének és A halál dalai és táncai. A második részben áriák, de milyen áriák, Fülöp és Don Quichotte, a Kabátária, hát az sem vidám. És a ráadásról még szó lesz.  

Ez még egyelőre a koncert kezdete, amikor az ember ránéz a papírra, és arra gondol, hogy ugyan, mikor is hallott élőben egy jó Brahms-dalt. Körülbelül soha, legalábbis nem emlékszem. És akkor most jön Furlanetto, jön Sidorenko, a zongorakísérő, aki meglehetősen neurotikusnak látszik, aztán kiderül, hogy nem épp nagy mestere a hangszernek, de elindul ez a mély, föld alatti lépegetés, ezek a derűs töprenkedések, hogy mennyivel jobb halottnak lenni, mint élőnek, de a legjobb azoknak, akik meg sem születtek. Brahms ezt feloldja a negyedik komoly énekben, Furlanetto nem oldja föl. Láthatóan nem a szöveg felől közelít a dalokhoz, azt már megtette Dietrich Fischer-Dieskau, nagy, szép íveket énekel, olyan mélységekkel, hogy borzongani kell tőle.

Közben van még valami furcsa össze nem illő dolog. Furlanetto ugyan többé-kevésbé prédikátornak öltözött, fekete garbó fölött nyakig gombolt fekete öltönyt visel, de nem prédikátorként viselkedik, nekitámaszkodik a zongorának, előrehajol, és nem tudni pontosan, mit csinál ilyenkor, koncentrál, igyekszik függetleníteni magát a dalok közé szivárgó tapstól, vagy a hangját rendezgeti.

Mintha az utóbbi volna, mert nem makulátlan az orgánum, fent kicsit recseg, óvatos az énekes a magasságokkal, hosszú lesz az estéje, még ha a miénk nem is annyira.

A halál dalai és táncai kézenfekvőbb választás, operai jellegű jelenetekből áll, négyszer látogat el a halál, négy emberhez: a gyerekhez, a fiatal lányhoz, az erdőben eltévedt, részeg paraszthoz és a hadvezérhez. Most nem is nagyon van min vitatkozni az énekessel, ez az előadás harmonikusan illeszkedik a nagy, orosz hagyományokhoz, ez szokott lenni a mű. Még két gyors Rahmanyinov, és szünet.

A második rész nem ennyire végtelenül fekete, van benne egy Mozart-blokk is, Sarastro mellett a dühös szolgák énekelnek, Figaro és Leporello, és tényleg dühösek, nincs most semmi farfallone amoroso, és erre a három áriára Furlanetto is megmozdul, ellép a kottaállvány mögül, fenyegetően emeli föl a kezét. Énekelte már a szerepeket és az áriákat párszázszor, de nem érzem a rutint benne, frissnek hat, már a fáradtságon túl frissnek. Mert az énekes fárad, az világos, a hang is veszít a zengéséből, ő maga is igazgatja a pulóvere nyakát, védi a torkát, törli az arcát, fújja kicsit az orrát. De befejezi, sőt ráadás is van, újabb halál, Borisz Godunové. És mintha az egészet elölről kezdené, úgy illeszti oda az utolsó számot a koncert végére, talán fölenged, hogy már nem kell vigyáznia magára, talán csak azt akarja mondani, nehogy elfeledjük: ja car jiscsó. Még én vagyok a cár.