Nagyon szép, és valahogy elegáns Bach-koncert volt a Müpában, a Drezdai Kamarakórus és a Le Concert Lorrain előadásában, nem is tudom, ki volt kinek a vendége, a kórus a zenekaré vagy a zenekar a kórusé. Az utóbbi mindenesetre egészen megindító volt, tiszta és könnyed, és talán ez a könnyedség volt a legszebb az estében, nem voltak ropogósra vasalt ingek, vagy egyáltalán, mintha a vasaló elveszett volna, minden férfi szólistának gyűrött volt a nadrágja. Talán ez is elv volt, ez úgy ünnep, hogy nem ünnep, nem a külsőségekkel vagyunk elfoglalva, hanem a lelkünkkel. A fúvósok nem okoztak nagy megrázkódtatást, az oboát csak néha fojtogatta meg a kezelője, a trombitások többnyire az előírt hangjegyeket játszották, a szólisták mind szépen és szép hangon énekeltek, még ha ki is emelkedett közülük a kontratenor Tim Mead (a képen balra). Három karácsonyhoz kötődő vagy köthető kantáta és a Magnificat – ez volt a műsor.

Közben azért arra is volt idő, hogy az ember eltöprengjen: hogy is van ez? Miért írt Bach egyáltalán latin nyelvű műveket is, és ha már megírta, miért pont ezekből lettek a legnépszerűbb, legfontosabb egyházzenei művei. Tudom, mindennek van racionális oka, vagy majdnem, mert a h-moll mise teljes változatának azt hiszem nincsen, de a Magnificatot az evangélikus közösség is énekelte latinul. Mégis, az ember próbálja továbbgondolni, hogy a latin szöveg talán Bachnak is olyan volt, hogy akkor most Istennel a saját nyelvén beszélgetek, nem ő alkalmazkodik hozzánk, németekhez. Túl sokat nem tanultam latinul, de mindig lenyűgözött, hogy soha nem kellett hétköznapi banalitásokkal foglalkozni, kérek egy pohár vizet, merre van a pályaudvar. Talán Bachnak is tetszett a holt nyelv csodálatos emelkedettsége vagy értelmetlensége – ki hogy érzi. Persze ma már, amikor, ha jól tudom, a pápa se beszéli a latin nyelvet, az inga inkább az értelmetlenség, mint az emelkedettség felé leng. De akkor jön Bach, és…