Elhiszem, és remélem is, hogy főpróba és bemutató között még rengeteg dolog történhet, minden jóra fordulhat, mert szükség is van rá. Legalábbis a Centrál Színház Legénylakás produkciójában. Amennyit én láttam belőle, az körülbelül a semmi, nagy fáradsággal, tánckarral, Burt Bacharach számokkal elért semmi, lehet mondani, hogy nem erkölcstelen semmi, de akkor is elkeserítő. Vagy az egészben van valami különös csavar, arról akar szólni a színdarab, hogy mennyire jó a film, hogy mennyre nagyszabású hollywoodi álmodó Billy Wilder, és főleg: mekkora színész volt Jack Lemmon.

Mert Fehér Tibor nem akkora színész, pont a lényeget nem tudja eljátszani. Fehér Tibor eljátszik, nem nagyon meggyőzően, de eljátszik egy unalmas, hétköznapi figurát, akinek nem akar összejönni az élet, pedig belemegy kis megalkuvásokba, és kölcsönadja a főnökeinek és munkatársainak a lakását szexuális célra. Hogy ebből miért lesz fordulat, az drámaírói önkény, de örülünk neki. Lemmon azt mutatja meg, hogy a hétköznapiságba mennyi egyedi fér bele, sőt, igazán hétköznapinak lenni csupa egyediség, csupa eredeti hülyeség, teniszütővel szűrni a spagettit, meg ilyenek. És nála a fordulat sem a forgatókönyvíró szánakozásáról és a közönség boldogításáról szól, hanem épp arról, hogy nincs is fordulat, valahogy így logikusak az események, és más dolgunk sincs, mint időben megállítani a filmet, épp abban a majdnem boldog pillanatban, ami eljött.

Ez azért más. Más, mint Tompos Kátya üres tekintetét nézni, és üres éneklését hallgatni, pedig volna hangja, de nem kezd vele semmit. Más, mint Pokorny Lia eminens részeg nő alakítása, bár az hozza a nyílt színi tapsot. Más, mint Stohl András a bankigazgató szerepében, mert ilyen bankigazgató nincs. Legalábbis Amerikában nincs. Ha meg magyar viszonyokra akarták volna alkalmazni a felhőkarcolós történetet, akkor ragasszanak földműves-bajszot, tegyenek föl kancsalító szemüveget, akármit, hogy értsük.