Judy bosszúja

Valaki nyilván jó ötletnek gondolta, hogy mielőtt még teljesen elhalványodik Judy Garland emléke, és nem marad belőle más, mint az Over The Rainbow, illene vagy kellene egy filmet csinálni a szomorú történetből. Csak Judy Garland nem hagyja magát. Teljes lenyűgöződéssel néztem (na jó, csak elalvásig), hogy Renée Zellweger milyen elszántsággal görbül és totyog, és tényleg nem hasonlít önmagára a film alatt (legalábbis addig, amíg a saját mosolyok fölül nem írják a Judy-arcvágásokat). Igazi Oscar-díjas alakítás, úgy értem, mást sem érezni az egész film alatt, mint a bírák puhítását, ezt tessék jutalmazni. De mit? Igaz, hogy Zellweger nem hasonlít önmagára, de attól még Judy Garlandra sem. Igaz, hogy szomorú a történet, de nem szomorúbb, mint a Wikipedia szócikk, gyerekként rászoktatták a gyógyszerekre, hogy ne hízzon el, aztán felnőttként nem foglalkoztak túl sokat vele, elszegényedett, megalázó vagy megalázónak mondott munkákat kellett elvállalnia, délutáni előadásokban énekelni rongyos dollárokért. Aztán jött még egy utolsó fellángolás, a londoni kaland, és hamarosan a nyugtatók. Rettenetes, de nyilván nem fog megakadályozni egyetlen gyereksztár anyukát sem, hogy erre az útra küldje a gyermekét. Magát Judyt sem akadályozta, pedig Liza Minnelli élete sem nagy csoda.

Arról legalább nem Renée Zellweger főszereplésével készül majd el a film.

Nem szeretnék igazságtalan lenni Zellwegerrel sem, tényleg dolgozik, ahogy elmondta egy interjúban, minden YouTube videót megnézett, és igazán ügyeskedik. Meg jól is énekel, bár akkor már kicsit sem hasonlít a megjelenítendőre, de az már tényleg túlzás is volna. A film attól még unalmas, minden mozzanata és fordulata tudható és sejthető, ami meg nem az, abba nem mennek bele, egy kicsit utalnak arra, hogy Louis B. Mayer mintha pedofil lett volna, de ez túl kockázatos állítás, így aztán annyiban is hagyják.

Az ember hazamegy, és nem tehet mást, mint megnézi Judy Garlandot. Hogy tényleg annyira idejétmúlt és béna-e, mint a róla készült film. És dehogy, dehogy.