Tudom, hogy ha valaki meghal, akkor mindenkire rájön az utolsózás, ő volt az utolsó romantikus, az utolsó nagy, az utolsó a fénykorból. De Nello Santi tényleg valami hasonló volt, a Toscaninit követő olasz operai karmester generációból ő maradt utoljára. Egészen tegnapig.

Persze, mert mindent szokatlanul csinált. Egy nagy, olasz operai embertől azt várná el az ember, hogy a Scalából kiindulva… Santi évtizedekig nem járt a Scalában, helyette ott volt Bécsben, Salzburgban, New Yorkban. Mindenütt. De főleg Zürichben, ahol néhányszor én is láttam.  Nem volt nagy hókuszpókusz, ahogy vezényelt, csak épp annyit látott az ember, hogy nem lehet vele vitatkozni. Mármint a mozdulataival, amikor meglendíti a pálcát, akkor az van, amit ő akar. Vagy meg sem lendíti a pálcát, olyan is volt, hogy a kettőst két ujjal vezényelte, te vagy a mutatóujjam, te pedig a kisujjam, most te énekelsz, most te, most ketten egyszerre.

Tényleg Santi papának hívták az énekesek, vagy papa Santinak, féltek is tőle, de bíztak is benne, mindkettőre megvolt a jó okuk. A közönség talán nem is sejtette, hogy mennyi erő, tudás, hatalom van ebben a nagy hasú, kutyafejű emberben. Mert hát sztáralkat nem volt, nem őt tették a lemezborítókra. Inkább Domingót, akinek a legelső árialemezét is ő vezényelte. Meg még utána néhányat. És a Bajazzókat, ami talán mégis a darab legkielégítőbb, legteljesebb hangfelvétele. Tudta magáról, hogy ő a tradíció átmentője, néha hivatkozott is erre, például az Ernani elején, a tenoráriában. Itt ez nincs a kottában, de valaki így csinálta, ő meg attól hallotta, akinek Verdi mondta.

Az éjjel egy bécsi Don Carlost hallgattam vele. Az volt a szándékom, hogy csak belehallgatok, de pont ez az, amit nem lehet, mert Santi víziója mindig az egészre vonatkozott, egy a mű, az első hangtól az utolsóig egynek kell maradnia, most itt azért csak ennyire hangos, hogy a fináléra még fokozni lehessen.