Nincs kacagás

Háborúban sem hallgatnak, de járvány idején, legalábbis egyelőre, kifejezetten zajonganak a múzsák. Berlinben Bartókot és Beriót játszanak, legalábbis tegnap azt játszottak, és még két napig ingyen meg lehet nézni őket eközben. Az egyik azért izgalmas nekünk, mert ismerős, a másik azért, mert ismeretlen, illetve egy idő után rájön az ember, hogy az is ismerős, a Szimfónia nyolc hangra és zenekarra, hiszen megszólal benne Mahler és Ravel is, miközben a nyolc hang énekel, beszél vagy énekbeszél. Próbálom néha követni a szöveget, de végül nem sikerül eldönteni, hogy fontos-e egyáltalán, vagy csak a hangzás számít. Német, olasz, angol nyelven beszélnek, olasz szót nem hallottam, ami talán tényleg arra utal, hogy Berio a szavak jelentésétől függetlenítette magát, illetve, hogy szabad kezet adott, hiszen egyszer azt mondják: thank you, Sir Simon Rattle, ami aligha lehet így benne az eredeti partitúrában.

Bartóktól a Concerto ment néha furcsa helyre tett hangsúlyokkal vagy ritmikával, de ezzel sincs semmi baj, nem veszítette el a zene az értelmét, csak egy kicsit más lett, mondjuk, hogy nemzetközi, de, tekintve, hogy eredetileg is nemzetközi zenemű… Solti György jut az eszembe, aki azt mondta, a Cantata profana vezénylése közben jött rá, hogy ez a mű róla szól, ő az, aki szarvassá változott, és az agancsával már nem fér be a szülői házba, országba, világba. Hát igen, Solti önértékelésével soha nem volt gond. Viszont Bartókra ez tényleg igaz, nem tarthatjuk itthon, és nem mondhatjuk meg, hogy mi az autentikus. Szép előadásban minden az.