Los Angeles felé, félúton

Emlékszem, hogy menet közben kissé elegem volt belőle, de nem tudok barátságtalanul gondolni az Ezüst madarak című könyvre. Írta Ann Napolitano, és valahogy mindig szeretem ezt a formát, van egy kétgyerekes New York-i nő, aki arról ír, hogy két gyerekkel és férjjel el kell indulni Los Angelesbe, mert ott jobb állást kínáltak. Nem neki, hanem a férjnek. Érzi az ember, hogy tudja, miről beszél.

Persze van az örök szabály, hogy soha ne higgy a történeteknek. Ha arról van szó, hogy hány jóslat teljesül, akkor az irodalom és a filmművészet alapján mindegyik, különben nem volna történet. Annak mi értelme volna, hogy megjósolják: királylány lesz a feleségem, aztán mégsem. Ha az első oldalakon fölszáll a család egy repülőgépre, és láthatón sokáig időzik ott, akkor tudjuk, amit tudnunk kell: tragédia. Legfeljebb az a kérdés, hogy túszejtők vagy baleset. Vagy csak meghal valaki a nagy összezártságban – de ez a nagy gépek miatt egyre kevésbé téma, kétszáz utas közül túl sok lehet gyilkos.

Itt baleset történik, és tudjuk, hogy ilyen baleset nincs. Mindenki meghal, csak egy tizenkét éves gyerek marad életben, törött lábbal, de sértetlenül. Aha, persze. Sajnos pechünk van, ilyen történet van, abból írta Ann Napolitano a könyvet: egy holland repülő zuhant le Líbiában, egyetlen, tízéves túlélővel.   

A többi csak technika, de az van, meg fordítás, az lehetne jobb is, lassan már csak álmodok arról, hogy ha nem minőségi irodalom, akkor a „hard working” kifejezést ne úgy fordítsák, hogy „keményen dolgozik”, hanem hogy szorgalmas. Ettől még el lehet olvasni bármit.