Erről az eseményről valahogy lemaradtam, pedig megtaláltam a nyomát a honi sajtóban: tavaly Kevin Spacey Rómában egy bokszoló szobra mellett olvasott föl. Tudtam, persze, hogy melyik bokszoló szobra mellett, öreg barátom, a pihenő bokszoló mellett. Azt is lehet tudni, mit olvasott föl, Gabriele Tinti versét, egyszer már volt ott egy hasonló esemény, csak akkor Franco Nero olvasta fel Tintit, és olaszul, Spacey meg az angol fordítást.

Általában meg szoktak egyezni abban, hogy a bokszoló éppen vesztes meccs után üldögél a sarokban, ha egyáltalán négyszögletes volt akkoriban a küzdőtér. Tudni is, hogy miért, bronzba vannak öntve a sebei. Mintha az embereket nem izgatná, hogy ezek a sebek többnyire régiek, hegek az arcon, törött orr, karfiolfül (ezek szerint birkózott is). Vannak friss vércseppek is rajta, de hát ki az, aki kapott ütés nélkül megússza? Nem vagyok annyira biztos a vereségben.

Nyilván mindegy, ez amolyan képzőművészeti álprobléma, mint az, hogy min mosolyog Mona Lisa, és inkább szól a nézőről, mint magáról a szoborról. Hanem a bronzban mégis van valami kettősség, mindenféle iszony és hirig, adok és kapok után van, erősen kicsavart testhelyzetben, és csak úgy árad belőle a nyugalom. A győztesek nyugalma vagy a vesztesek nyugalma, na, végre, jól megvertek, nem kell többet odaállnom. Van róla egy fénykép, eredeti környezetben, úgy értem annyira eredeti, amennyire csak lehet. A gótok elvágták a vízvezetéket, a fürdőt bezárták, lebontották, a szobrokat elásták, mondjuk ezerötszáz évre. És akkor jöttek az emberek, kerestek és kutattak, kiásták, a bokszoló meg ott ül a felfordulás tetején, kezén a szögecses szíj, hogy jobban fájjon, ha ad egy pofont, de nem ad. Ave, napfény, azt mondja.