A Gramophone magazin is összehozta a maga karantén-körkapcsolását, három órán át adták egymásnak a lehetőséget befutott és beérkezésre váró sztárok, díjazott emberek zenéltek otthon, hogy rávegyék a nézőket a nehéz helyzetben lévő muzsikusok támogatására, remélem sikerrel. Közben, persze, az esemény önmagában is érdekes, ki mennyit vállal, ki sok, ki kevés, kinek mennyire fontos, hogy milyen benyomást kelt. Az amerikai hegedűs James Ehnes, akinek a híre még idáig nemigen jutott el, például külön  akusztikai tanácsadót is fogadott, hogy szépen szóljon a Bachja, Simon Rattle csak néhány szót szólt a telefonjára, ő úgyis karmester, egyedül nem megy sokra, odarakta a készüléket, és míg nagylelkűségre biztatott, nézegethettük, hogy lóg ki a szőr az orrából. 

Azért nem ez volt a legérdekesebb, legalábbis számomra, hanem egy másik Sir, Antonio Pappano, aki elzongorázta Bach Olasz koncertjének második tételét. Az ember persze, hogy ismeri a darabot, ezer különb előadásban hallotta, elmélyült művészek nagy elmélyülését, amivel minket is elmélyítenek. Pappano persze nem versenyezhet egy erre specializálódott zongoristával, és mégis jó volt, ahogy játszott. Épp a semmilyensége miatt, hogy nem akart többet, mint a hangokat, amivel ráébresztette az embert, hogy az esetek túlnyomó többségében nem azt hallgatja, amit kéne. Próbálunk az előadóval lépést tartani, vele borulni bele a szépségbe, és közben elfeledkezünk a zenéről, hogy mindennek az alapja a mű, hogy a sok interpretáció mögött mégis ott van az állandó, a mindig ugyanaz, amit az él át, aki először hallja a darabot. A szokásos tanulság: minél többet tudunk, annál kevesebbet értünk. De ez talán nem is olyan nagy baj.