Szép, hosszú élet végén, 96 évesen meghalt Gabriel Bacquier, francia bariton, bár ezért ő már most rácsapna a kezemre. De hát nem úgy értettem én sem, hogy csakis francia operák baritonszerepeit énekelte volna, első osztályú Scarpia volt, Mozartot is énekelt, és ha a legélénkebb emlékemet kell róla elővenni, akkor van egy Falstaff-film. Götz Friedrich rendezte, Bacquier a címszereplő, először a Mezzo tévén láttam, és egészen meg volta döbbenve a kezdetén. Nem történik semmi. Csönd, csönd, csönd. Közben Falstaff, vagyis Bacquier arca látható, annyira keveset mozdul, hogy figyelni kell, nem állókép-e vagy nincs-e benne lassítás. Az arc betölti a képernyőt, de közben alig arc, hiszen nem csak vastag smink van rajta, hogy kellően vén John legyen, de még valami vizes vatták is vannak rajta. A szeme viszont él, pedig nagyon nem játszik vele, az is csak úgy van, és mégis: Falstaff nem pocak és nem hang kérdése, hanem szemé.

Azóta láttam a filmet az interneten, és kiderült, hogy ez a nagy csönd nem feltétlenül nagy csönd, nem így volt kitalálva, amíg Falstaff fejét szokjuk, szól németül valami narrátorszöveg, de a francia vagy a nemzetközi változatból azt kihagyták, csak nézzük egymást, hiszen együtt fogjuk tölteni az elkövetkező két órát.

De, ami a filmet illeti, nem csak Bacquier a kiemelten fontos, hanem a Mrs Quicklyt éneklő Szirmay Márta is. Tudtam róla, hogy volt egy ilyen énekesnőnk, hiszen szerepelt néhány lemezen, többnyire oratóriumokban. Aztán meglepődve láttam, hogy a Gonda János féle Jazz könyvben is szerepel, mint a kevés magyar jazznők egyike. Mire ezt olvastam, már a nemzetközi karrierjét futotta, ő is azok közé tartozott, akik csinálták, és nem beszéltek róla itthon, akkor sem, amikor már hazajöhetett. A Hungarotonnál volt is jazz-lemeze, elég vicces, mert amikor Anitát énekli a West Side Storyból, nem szólnak neki, hogy a „find” szó kiejtése „fájnd”, így aztán findnek énekli az A Boy Like That kezdetű dalban. A hangjáért szerettük.