Tudom, senki nem gondol és nem akar semmi rosszat, de többé-kevésbé minden nap meglepődök azon, ahogy a vírus áldozatairól hírt adnak, na, megint három, idős és krónikus beteg halt meg. Senki nem akarja azt mondani, hogy „a temetők meg üresek”, vagy hogy „hát mire számítanak”, és inkább csak a megnyugtatás a cél, a vírus terád, egészséges és hetven-hatvan-ötven alatti, nem olyan veszélyes, mégis eszembe jut a Weöres-vers. Vagy a Kodály-kórus szövege, Az öregek. Hogy oly árvák mind, ami elég erős kezdés, hiszen egyszerre használja az árva jelentésárnyalatait, hogy szegények, elhagyottak, és közben a szó szoros értelmében is árvák, hiszen az öregeknek már se apjuk, se anyjuk. És nem arról panaszkodnék, hogy a világ elveszítette az öregeket, vagy az öregek hasznosságába vetett hitét, hiszen Weöres is ezért írta a verset, és biztosan reménykedett a megzenésítésben, ha „Kodály Zoltán mesternek” ajánlotta. Nem új a tapasztalat, csak érti az ember, miért panaszkodott a rémhírterjesztésért letartóztatott bajuszos krapek, hogy nem baj, hogy elvitték, semmi nem baj, csak hogy azt mondták rá: bácsi. Én nem vagyok bácsi.

Weöres is ezt írta. Idegenül néz a napsugár is, és oly furcsán mondja minden ember: „Jónapot, bácsi.”

Vírus ide, vírus oda, ez jobb nem lesz. De talán rosszabb igen.