Éreztem, hogy a gondolat nem nagyon eredeti, de hétfőn elautóztam Hollókőre, ahol nagy létszámban nézegethettem a falu lakosságát. Ez utóbbi nagy türelemmel alakította a régről itt maradt magyarok szerepkört, ők sétáltak, mi fényképeztük őket. Az ember gyanakszik, én hajlamos vagyok a templom falára kirajzszögezett Rómaji katulikus templom feliratot is valami turisztikai ravaszkodásnak tekinteni, de lehet, hogy ebben nincs igazam.

Hanem a vár kapujában mégis fölhorgadott bennem az egyéni cselekvés vágya: nem megyek be. 1200 forint, hogy még egy kicsit fölfelé mehessek, nem, kösz nem, inkább leülök, vigyázok a kutyákra. (Nem mintha ez olyan félelmetesen eredeti viselkedés lett volna.) A várkapu melletti padon üldögéltem, gondoltam rá, hogy esetleg félrevezetem embertársaimat, és tőlem kérdezik majd meg, mi látható odabent, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Az egész akció viszont azzal a haszonnal járt, hogy végighallgathattam az emberek reakcióját a várkapu és a belépti díj látványára. Nem nagy meglepetés: a legtöbben, akik megálltak, azt mondták: ha már eddig eljöttem, akkor bemegyek.

A harmadik ilyen megjegyzésnél jöttem rá, hogy ez a „hamár” tökéletes kulturális szervező erő. Szaladunk a pénzünk után. Ha már eddig eljöttünk. Ha már ennyi pénzt kifizettünk a jegyre, akkor nem megyünk el a szünetben. Ha már végigültünk két felvonást, megvárjuk, mi lesz a vége. Ha már háromnegyed órát rááldoztam az életemből erre a filmre.

Talán ezzel lehetne megtörni a közönség érdeklődésének hiányát. Távoli hegyek tetejére kell megszervezni Schönberg Fúvósötösének előadását. Lenne tolongás.