A pápa bátyja

Életem második zenekritikáját a Regensburger Domspatzen magyarországi fellépéséről írtam. Abban, persze, már nem vagyok biztos, hogy Georg Ratzinger vezényelte-e az énekkart, de valószínűleg ő volt az, ki más. A pápa testvére. Akkor nem volt a pápa testvére, II. János Pál volt még évtizedekig a pápa, így aztán a cikk szenzáció-része nem is arról szólt, hogy”a pápa testvére”, hanem hogy a kórus maga idősebb, mint a Magyar Királyság. Amikor a dómverebeket alapították, Civakodó Henrik volt Bajorország királya, az ő lánya volt Gizella, Szent István felesége.

2005-ben aztán rájöttem, hogy nem véletlen a névazonosság.  Addigra már Georg Ratzinger visszavonult ugyan a kórus éléről, de lemezeken ott volt a neve, a család történetét elkezdte földolgozni a sajtó, aztán a pápa is megpendítette, hogy szeretné, ha a vatikáni zenei élet minősége javulna, mert ami most van, az botrányos. Valaha mégis a Sixtus kápolna kórusa volt a zenei világ egyik csodája, speciálisan nekik írott, titokban tartott művel, az Allegri Misererével. Ezt a játékot rontotta el az ifjú Mozart, mikor meghallgatta a darabot, majd hazament, és otthon leírta a kottafejeket. Nem hiszem, hogy ettől kezdett volna el romlani a vatikáni zenei élet minősége, de a kétezres években már bőven volt mit javítani.

Aztán kiderült, hogy erre már végképp nem volt ereje XVI. Benedeknek, a Sixtus kápolna kórusa ugyan készített néhány lemezt, de leginkább rémálom-jelleggel. Mintha egy nagy, üres hodályban énekelnének, és valaki közben lengetné a mikrofont. Nyilván, ha reaktiválták volna a pápa karvezető bátyját, fölhördült volna a világ, hogy már mégse a németek mondják meg, hogyan kell énekelni Rómában.  

Most meg már tényleg mindegy. Georg Ratzinger meghalt, Joseph Ratzinger meg nem csak az utolsó latinul beszélő pápa volt (feltehetően), de talán az utolsó, akinek zenei ízlése is volt.